Illés Péter - Nagyapa

Illés Péter : Nagyapa

„Tudta, hogy meg kell tennie.” Ezt írta! Na, ez rávall! Nagyapád már csak ilyen volt. Nyakas! Az a nő a rögeszméje lett neki. Amikor  11 évvel később kiszabadult, akkor is azt mondta, hogy nem bánja a dolgot. A véleményén sohasem változtatott. De szerintem bánta, már akkor bánta, mikor megtette. Amikor a hófehér menyasszonyi ruhát elöntötte a frissen pezsgő piros vér, ő pedig ott állt ledermedve. Bánta az! Magát már nem volt ereje persze megszúrni . Aztán a kést kicsavarták a kezéből. Csak a feszületet nézte, akkor is, amikor a csendőrök megérkeztek. Így mesélték a dolgot, én nem tudom.  Ez a kép az utolsó arról a nőről azt tudom, de hogy nagyapád öregkorára miért tartotta meg, és miért tette így el ezzel a levéllel együtt, az számomra rejtély. Na mindegy. Ezekre a régi dolgokra nincs is időnk most. De te szereted az ilyen családi történeti dolgokat, gondoltam odaadom neked. Mi ma délutánra kipakolunk a házból, jönnek a vevők a pár nap múlva megnézni, akkorra szeretném, ha rend lenne. Na mennem is kell, szia, majd beszélünk.

Az ajtó becsukódott nagynéném mögött én meg ottmaradtam egy régi fotóval, és egy megsárgult levéllel, melyek láthatólag  jó ideje összetekerve heverhettek valahol. A madzag több helyen is kidörzsölte a kiszáradt papírt, amire a levél íródott, de azért a tetején a megszólítást kivéve olvasható volt. Két hónapja halt meg nagyapám. Különös ember volt. Azt tudtam, hogy ült börtönben még családalapítás előtt, de hogy miért, azt nekem senki sem mesélte el sohasem. Én valami garázdaságra gondoltam, mert elég konok ember volt. Leültem az előtér lépcsőjére, széthajtottam a levelet, és olvasni kezdtem.

„Menj csak, menj! Én nem voltam elég jó neked, elég gazdag, eléggé úr! De én is elmegyek a templomhoz, amikor téged oda visznek. Ott fogok állni a lépcső alján, ünneplőben. Nem, nem fogok inni, nekem arra nincsen szükségem. Végignézem, ahogy felmégy a lépcsőn karjába kapaszkodva annak a városinak. Te is látni fogsz engem. Látni fogod rajtam, hogy szerettelek, hogy úgy szerettelek, ahogy más soha nem fog szeretni téged! De ha én nem vagyok jó neked, majd meglátod, hogy senki sem lesz az neked. Téged már nem fog senki szeretni rajtam kívül, mert nem engedem. Ha nem akartál enyém lenni az oltárnak ezen felén, majd enyém leszel azon a másikon! Meg kell tennem, tudom, hogy az enyém légy!”

Odakint elkezdett az eső esni. Sokáig ültem a kövön a megsárgult családi titokkal, nagyapám búcsúlevelével, és szeretője utolsó fényképével  a kezemben, és Zitára gondoltam. Fél éve hogy elhagyott. Összejött egy újgazdag majommal, és úgy hallottam már az eljegyzést tervezgetik. Nem voltam neki elég pénzes…  Hagynom kéne a fenébe, de gondolni sem tudok más nőre azóta. Tíz kilót fogytam, nyugtatókon élek. Ahogy ott ültem, és nagyapám levelét újra és újra elolvastam azt éreztem a szavai az enyémek is, és lassan megfogalmazódott bennem valami. Tudom, hogy meg kell tennem….

Lovranits Júlia Villő - Pitypang

Pitypang

Tudta, hogy meg kell tennie. Akkor is, ha a felnőttek esetleg dühösek lesznek miatta. Az esküvőket egyébként mindig utálta: a semmilyense ízű tortákat, a zsíros gulyásokat, a kényelmetlen kis, fehér lakkcipőit és az irdatlan masnit, ami húzta a haját, de ilyenkor Anya mindig kötelezően a hajába tette.

Na meg valahogy a temetéseken meg az esküvőkön minden olyan zavarbaejtő, a felnőttek is megszűnnek normálisan viselkedni: sírnak, nevetnek, és mindenért összeszidják a gyerekeket. Mint amikor tavaly Katókáék esküvőjén Miklós bácsi berúgott és mindenkivel táncolni akart,  még a Nagymamával és vele, Cilivel is, aztán elaludt az asztalon. És rá bezzeg senki nem mert rászólni, pedig a Nagymama megmondta, hogy Miklós bácsi veri a feleségét, akitől három gyereke is van, most meg még a munkáját is otthagyta. Csak úgy, úri passzióból, mert a vasutasság nem neki való, azt mondta. De hogy akkor miből tartja el a három gyereket meg az Icát, azt bezzeg nem tudta kitalálni.

Amikor meg ő, Cili lökte ki Anya kezéből a kávésbögrét, abból meg jókora patália lett. És senkit nem érdekelt, hogy csak egy szúnyogot akart elhajtani Anya karjáról. Ő igazán nem tehetett róla, hogy csupa kávé lett Anya legszebb nyári ruhája, jót akart, és egy kis kávé, amit ki is lehet mosni, valahogy nem látszott akkora bűnnek, mint a nagy, kék-zöld foltok Icának a karján meg a szomorúság a szemében. De a felnőttek furcsák. Különösen családi ünnepeken. Borzasztó.

Most meg anya zokog, majd’ a szíve szakad bele, pedig hát mi értelme, amikor Anna olyan boldog a Ferivel? Majd eljönnek őket meglátogatni és kész, mit kell emiatt sírni?

Anna is egy undok egyébként, hiszen egyszer régen megígérte, hogy ha valaha férjhez megy, Cilike kötheti az esküvői csokrát. Azokból a virágokból, amiket otthon Anna is, Cili is úgy szerettek a kertben. Még a nagy, felnőtt Anna is sokat játszott velük, koszorút font a kishúgának belőle, azt mondta, amikor annyi idős volt, mint Cili, neki is kedvencei voltak.

 Most meg tessék, ott viszi az utálatos, bolti csokrot. Anya csak annyit mondott, amikor felhozta neki a dolgot, hogy „Ne butáskodj, Cilikém, hiszen akkor Anna csak viccelt!” Aztán még nagy türelmetlenül rá is ripakodott, hogy reméli, nem akarja ezzel Annát fárasztani most. Most? De hát mikor máskor? Hiszen mindjárt belépnek a templomba. És milyen buta vicc az ilyen, az ember valamit vagy megígér, vagy sem.

Úgy érezte, igazságtalanság, hogy Anya azt se engedte meg, hogy Annát emlékeztesse a régi ígéretére. Ha mindenki más meg is fog haragudni, Anna érteni fogja, biztosan. Cili végre határozott: eldobta a faágat, amit addig idegességében markolászott, elővette a zsebéből a kis, sárga pitypangcsokrot, és mi előtt bárki megakadályozhatta volna benne, odaszaladt a nővéréhez és egy nagy, kicsit nyálasra sikerült puszi kíséretében a kezébe nyomta.

Abban a pillanatban Anna, aki egész addig még valahogy tartotta magát, hirtelen megállíthatatlanul zokogni kezdett.

Hát, ilyen furcsák a felnőttek!

Raina Clear Weber Titkot tudok

Bennem egyszerűen összeadódott a két kép története, de mivel most este csaptak le rám a barátnőim, hogy nemár, hogy nem írom le, én nem vagyok megelégedve a szöveg kidolgozottságával, ezzel együtt nem szeretnék lemaradni legalább arról, hogy beküldöm, mert nem vagyok papírkutya. A nevem nyilván nem ez, de ezen szoktam mostanában írni, ha nyilvánosságra hozzátok mégis, kérlek, Ti is ezt használjátok. Előre is köszönöm! Íme a szöveg tehát tőlem-melyben az első, és az utolsó mondat lesz ismerős:

----------------------------------

"Tudta, hogy meg kell tennie. A nővére a szeme láttára vonult be a templomba, hogy összekösse az életét azzal a férfival. A férfival, aki apa szerint a leggazdagabb ember kilenc vármegyében, és akire anya is rajongással nézett, tekintetében a már hervadásnak indult asszony lemondó, néma kívánásával. Mindenki csodálatos embernek hitte. Olyannak, aki leendő családját bizton a tenyerén hordozza majd. Maja azonban tisztában volt a teljes igazsággal. Éjjeli, titkos bolyongásai során gyakorta volt alkalma megfigyelni Gáspárt, amint a régi templom romjai között tiltott szertartással hódolt egy titokzatos istenségnek . A kislány csak sejtette, mifélét, mert odanézni soha nem mert. Két kezével szemét eltakarva, ujjai résein át kislány módra kukucskált. Vonzotta a nyilvánvalóan titkos történés, mely testét borzongással töltötte el, szívét egyszerre szorította össze, és feszítette is a jóleső, de félelemmel teli bizonyosság: titkot tudok! Látlak! Látom, ahogy a fehér ruhás lányok színüket változtatják, és a földet elönti egy keskeny, vérvörös patak, mintha csak éppen vérüket, lelküket, női mivoltukat csonkította volna meg valaki. Tompa sikolyukat messzire hordja a szél… Maja, aki afféle kíváncsi gyermekként gyakran járt-kelt a faluban, erdőn-mezőn kószálva, ismerte ezeket a lányokat. A kislánykorból frissen felserdülve büszkén viselték kamaszlányságuk hímporát, szemükben a kérdő ártatlanság mellé be-bekúszott már a felnövekvő női vágyakozás kísértése. Gáspár karjában, férfitestének súlya alatt túlságosan későn döbbentek rá az eredendő bűnnél is borzalmasabb sorsra, amelyet egy elátkozott kéz vésett könyvébe, saját, lehulló friss vérükkel. Közönséges földi halandó szemével észrevehetetlen nyomokat hordoztak eztán. Lelkük mélyén, a szívükben, és a testük legtitkosabb rejtekén is. Maja megérezte, hogy magukban hordozzák az üres jövőt, az üresrémek leszármazottainak szíve már méhükben dobogott. Meg kell tennem! Meg kell tennem! - zakatolt a kislányban mélyen, legbelül. - Meg kell akadályoznom, Tünde nem mehet hozzá ehhez a szörnyeteghez! Nem tehet neki fogadalmat! Mert abban a pillanatban, ahogy az eskü elhagyja a nővérem ajkát, valami szörnyűség történik. Érzem, tudom, hogy így lesz! Meg kell tennem! Meg kell akadályoznom! Meg kell mentenem a nővéremet! Meg kell mentenem a családomat! Hirtelen, ösztönétől vezérelve toppantott kopogós, ünnepi cipője sarkával a templom márványlépcsőjén. Az első toppantása a vőlegény lábát érte, mire a felszentelt épület sóhajtott egyet, Gáspár pedig döbbenten meredt a masnival a hajában ártatlanul rámosolygó Majára. Átokra nyílt a szája a szép vőlegénynek, megnyerő külsejéről rétegekben hámlott le a kedvesség, a bőrrel, hússal együtt. Pillanatokkal később egy izzó szemgödrű, hátborzongató csontváz magasodott a vőlegény helyén. Valaha volt szája torz vigyorba rándult, már rántotta volna magához kedvesét, de csontkeze csak az üres levegőt markolta. Tünde eltűnt. Az üresrém felordított, hangja messzire szólt a feltámadt szélben. - Nem lesz hatalmad felette! Soha! – Maja még mindig szelíden mosolygott, cipősarka másodszorra is erélyesen koppant a templom küszöbén. Az épület korábbi sóhaja szélviharrá dagadt. Oly hirtelen történt minden, hogy a násznépnek feleszmélnie sem volt ideje. Egy szemvillanás alatt eltűntek, mindannyian. Se menyasszony, se örömszülők, se rokonok, se a falu apraja-nagyja. Csak az üresrém magasodott fenyegetően Maja fölé, tátotta hatalmas, bűzös száját, hogy kiharapja a kislány vörös vérrel buzgó szívét. Ekkor, néhány méternyi távolságból csengő gyermekkacaj hangzott fel, de nem örömteli, édes, és gondtalan, hanem gúnnyal teli. A csúfolódó kislányszopránra rátercelt két másik, vékonyka hang: - Itt vagyunk! El akarsz kapni minket? Gyere, próbáld meg, fogócskázz velünk! Ha nyersz, megharaphatsz, de ha mi nyerünk, magunkkal viszünk! Az üresrém üvöltve perdült meg csontos sarkán, szemgödre belekáprázott a látványba. Maja testén a koszorúslány pöttyös perkálja helyett matrózruha feszült, fejéről az óriási masni eltűnt, és két másik matrózruhába öltözött kislánnyal karöltve állt egy romos, félig leomlott templom mellett. A rom kísértetiesen emlékeztetett arra, amelyben pillanatokkal azelőtt megházasodni készült, hogy borzalmas teremtésére feltehesse a koronát, és ellenállóbb, nálánál is elsöprőbb erejű utódot nemzzen a kiválasztott, tökéletes emberi lénnyel. Nem létező szívét elöntötte a rettegés, mert pontosan tudta, mi következik. Átkozta magát, némán sújtó, gyilkos átokkal, de az sem menekíthette meg a tiszták bosszújától. Tudta, hogy ezúttal veszített. Sosem lett volna szabad Tündére szemet vetnie, akit tiszták védelmeztek az ő fajtájától. Ráeszmélt, hogy hiába volt minden, a falubeli lányok sosem fognak már életet adni apró pokolfajzataiknak. Egy utolsó rémes ordításba veszve alig kivehetően hangzott fülébe az utolsó dobbantás. Maja talpához a másik két tiszta is csatlakozott, három cipősarok koppant a romos templom falának tövében. A lányok álltak, arcukat a viharba tarva, és csak kacagtak, kacagtak. A talpuk alatt megremegett a föld."

Máté Brigitta - Némán gyűlölni

Róza esküvője

Sosem felejtem el azt a pillanatot. A percet, amikor ránk nézett. Szemében mindent láttunk, az összes érzelmet, haragot és gyűlöletet, amelyet irántunk táplált. Az esküvő, melyet évek óta vártak a falubeliek, végre megköttetett, de nem szerelemből. Tudta, hogy meg kell tennie; ezt várták tőle.

Pedig lehetett volna boldog is. Egy egyszerű parasztlegénnyel, mint amilyen a Jóska volt a szomszédból. Gyerekkoruk óta ismerték egymást, együtt rohangáltak erdőn-mezőn keresztül. Ő adta az első csókot, és még a nővérem is úgy gondolta, hogy hozzá megy feleségül, mert ez tűnt logikusnak, elrendeltetettnek.

Bezzeg az András, a gazda fia! Bármennyire is jó partinak számított, senki nem mert igazán közeledni felé. Az apja döntött mindenről, így aztán minden valamire való lány az ő kegyeibe próbált beférkőzni. A falunapokon, melyet persze mindig ők rendeztek, jött a sok hajadon, maga sütötte kaláccsal, kenyérrel, saját hímzésű ruhákban, hogy elnyerjék tetszését.

No hiszen, nekem aztán hiába mondták ezt otthon, nem kellettem magam, de nem is kellettem az úri népnek! Kaptam is otthon emiatt, mert nekem kellett volna megfognom. Mint utóbb kiderült, az egész falu így gondolta. De a mi családunkban egyikünk sem az a fajta. Erre mit ad az ég?! A Róza megtetszett az Andrásnak. A nővérem egyáltalán nem akarta, fenyegetőzött, sírva térdre borult jóapánk előtt, de nem volt választása. Apánk előtt senkinek sem volt.

Így aztán a következő falunapon, a szomszédok és az összes jelenlevő szeme láttára összeadták őket. Évekkel később is, pedig addigra már megbékéltek egymással, megtanulták tisztelni a másikat, sőt gyermekeik is születtek, akkor is csak az élt mindenki emlékezetében. Az a gyűlölettel, keserűséggel teli pillanat, ami a fotográfusnak köszönhetően fennmaradt.

Fotó: Fortepan

Marosi Viktória - Új kezdet

Tudta, hogy meg kell tennie. Feszülten, lassan vette a templomhoz vezető lépcsőfokokat. Még egyszer, utoljára átgondolta mi vár rá. Az idő gyorsan telt és a ceremónia elkezdődött, eljött hát az idő. Alig figyelt arra amit a pap mond, csak arra tudott gondolni, hogy ezzel életének egy szakasza lezárul. Holnaptól minden más lesz. - Elfogadod-e hites férjedül az itt megjelent Nádas Andrást? - hangzott el a kérdés. Egy pillanatnyi tökéletes, törékeny csend. - Nem - válaszolta határozottan és ezzel az idill apró darabokra hullt. Emelt fővel sietett végig a templomon, a rokonok még magukhoz sem tértek, ő már az ajtónál állt. Már nem állíthatták meg, végre felszólalhatott akaratuk ellen. Ugyanazokat a lépcsőfokokat lefelé már szabadon hagyhatta maga mögött. Beszállt a rá váró kocsiba, ami rögtön kigurult a templom udvaráról. Egy nagy sóhajjal engedte el minden feszültségét, minden kötelezettségét. Neves családba született, így minden tettét és szavát figyelték szülei már gyerekkora óta. Azt gondolták sikerült kinevelniük belőle minden igaz érzelmet, vágyat és akaratot az évek alatt. De az engedelmes álarc mögött pusztító vulkán szunnyadt. És ezt egy találkozás késztette kitörésre, egy találkozás messzi vidéken. Csupán pár órányi szabadságot kapott a figyelő tekintetek elől egy utazás alkalmával. De az elég idő volt arra, hogy megismerjen valakit aki mellett önmaga lehetett. Titkos levelezésük még hónapokig tartott, egészen az esküvő napjáig, mikor végre újra találkozhattak. A kocsi megállt, hogy felvegyen még egy utast. És ezzel a hölgy mellé beszállt a biztonságot, gyengédséget és teljes életet jelentő szerelme. Végre szabadon engedhette kalitkába zárt érzelmeit és könnyeivel küszködve nézett társa szemébe. Aztán már nem küzdött, mert végre eljött az az idő amikor nem kellett. Ahogy megölelték egymást, könnyei kanyargó patakot rajzoltak arcára. Nem volt szükségük szavakra, meghitt csendben folytatták útjukat egy messzi templom felé, ahol őszintén, boldogan mondhatják ki az igent. Így kezdődött el új, közös életük.

Marosi Viktória - Veszélyes kaland

Fotó: Fortepan

A talpuk alatt megremegett a föld. Az egy perce még vidáman szaladgáló lányok most feszülten keresték egymás tekintetét. Egy pillanatra mintha megállt volna az idő, csak lassan értették meg mi történik. A rom mögül kinézve tökéletes kilátás nyílt a dombtetőről a kisvárosra. És az annak végzetét hozó tankokra. A lakók riadtan menekültek, hogy elérjenek a szomszédos településre, menedéket keresni. A lányok azonban nem tudták mit tegyenek, hiszen egyikük sem itt élt. A környék falvaiból jöttek mind, hogy itt iskolába járhassanak. A balszerencse műve, hogy éppen mára terveztek kirándulást a várromokhoz. El kellett rejtőzniük, így behúzódtak a rom rejtekébe, várva a tankok távolodását. De a robaj pár perc múlva megszűnt, vészjósló csendet hagyva maga után. Egyikük kis idő elteltével, a többiek biztatására kimerészkedett, hogy megnézze mi történt. A tankok sora éppen alattuk állt meg pihenőt tartani és minden bizonnyal élelemtartalékot szerezni az akkorra látszólag teljesen kiürült városból. A lakók közül aki tudott, gyorsan elmenekült az erdő sötétjébe, a többiek pedig a pincékben kerestek rejtekhelyet. A katonák egyesével szálltak ki, nyújtózkodva, szemüket lassan hozzászoktatva a fényhez. Az aranyhajú lány, a legidősebb kis csapatukból visszasietett a lányokhoz. Mutatta, hogy maradjanak csendben és kövessék. Tudta, hogy észrevétlenül el kell jutniuk az erdőig, hogy azon át eljussanak a hegyek és dombok által védett falvaikba. Minden igyekezetük ellenére nem sikerült hangtalanul átjutniuk a dombon, csak remélhették, hogy a katonák hiába néztek feléjük, nem vették észre az öt, fűben hasaló lányt. De mikor az egyik egyenruhás elindult, hogy megnézze mi vagy ki csapott zajt, a riadt gyerekek rögtön folytatták útjukat az erdő felé. Tudták, ha beérnek a fák közé, anélkül, hogy észrevennék őket, biztonságban hazajutnak majd otthonukba. Az idősebbek vezetésével épp beértek a fák takarásába és összehúzták magukat, mikor a katona felért a dombtetőre. Percek teltek el feszült, néma csendben, ahogy a férfi gyanakodva nézett körül és a rom környékét ellenőrizte. Végül visszaindult társaihoz. De a lányok csak hosszú percekkel később mertek felkelni és futva indultak a jól ismert ösvényeken át falvaikba. Az erdőn átérve kifújták magukat és füleltek, de szerencsére nem követték őket. Megegyeztek, hogy nem szólnak senkinek kalandjukról, mert azzal csak félelmet hoznának szeretteikre. De hosszú évekkel később mesélhették gyermekeiknek és unokáiknak milyen veszélybe kerültek annak idején. És hálával gondoltak arra, hogy hogy ez volt egyetlen közvetlen háborús élményük. A katonák sosem találtak rejtett falvaikra.

Remenyik Ágnes - Virágok

Fotó: Fortepan

A talpuk alatt megremegett a föld. „Mi lehetett ez? Talán a közeli kőbányában robbantottak, s talán a detonáció ereje egészen eddig hatolt?” – gondolta a nő. A remegés megszűnt, s ők folytatták útjukat a közeli, romos templom felé. Az évszázadokon keresztül büszkén álló templomot egy gép és tucatnyi bomba szinte a földig rombolta a háborúban, néhány falmaradvány, pár ablak, meg temérdek kő maradt csak belőle.  Szerette a romokat, szerette a félhomályban megbújó múlt árnyait, szerette a finoman felcsapó dohos szagot, régen élt emberek keze nyomát.

Meredek volt a domb, az utolsó métereken a lábuk elé kellett nézniük, nehogy megcsússzanak a síkos talajon. Ahogy felértek, az egyik mellékhajó maradványánál megpillantottak három kislányt. 8-10 éveseknek tűntek. Kék szoknyát viseltek és fehér blúzt, kék masnival. Szokatlan ruha volt ez egy kiránduláshoz és szokatlan az októberi hűvöshöz képest. Felnőtteket nem láttak a közelben, hangjukat sem hallották. Vajon kivel érkeztek, mit csinálnak itt egyedül? Bámult a három kislány, szemükben nem csillogott a gyermekszemek pajkossága, arcuk a futó aggodalmon kívül más érzelmet nem mutatott. A férfi és a nő összenéztek, nem akartak szó nélkül tovább menni, hiszen lehet, hogy a gyerekeknek segítségre van szükségük.

-          Sziasztok! – köszönt nekik a nő barátságosan. – Talán eltévedtetek? Segíthetünk valamiben?

-          Nem, köszönjük. – szólalt meg a középső lány, ő tűnt a legmagabiztosabbnak.

-          Anyukánkat várjuk – szólalt meg a legkisebb.

-          Csitt! – csattant fel ingerülten a középső – mondtam már, hogy maradj csendben Lilly!

A nő tornacipője vékony talpán keresztül mintha finom rezgést érzett volna, s pár apró kavics bucskázott le egy közeli kőkupacról.

- Régóta vártok? Ha szeretnétek, használhatjátok a telefonomat? – próbálkozott újra a nő. – Mi a nevetek?

- Én Lilly vagyok, ők itt a nővéreim, Daisy és Poppy – vette át a szót újra a legkisebb lány.

- Nahát, nagyon szép neveket kaptatok, csupa virág.

- Igen, és anyának is virág neve van, Rose. Apa úgy hívott minket, hogy a virágoskert. – a kislány arca felélénkült, eltűnt róla az öreges árnyék. Futó vidámsága elillant, mikor nővére a karját durván megragadva maga mögé rántotta.

- Miért nem tudod befogni a szádat? Még bajba keversz minket!

Megint érezte a nő az előző remegést. Szeme sarkából mintha köveket látott volna pár centiméternyire felemelkedni a földről. Összeszorította a szemét. Csak káprázat, gondolta.

Lilly szemét elfutották a könnyek, panaszos sírás tört fel a torkán.

-          Én már nem akarok várni, olyan régóta várunk! Anyát akarom! Mikor jön már?

-         Ne sírj! – fordult hozzá Poppy – Anya megígérte, hogy sosem hagy el minket, meglásd hamar jönni fog.

-         Gyertek, így meg fogtok fázni, bekísérünk benneteket a faluba – ajánlotta fel biztatóan a nő.

-         Miért nem hagynak minket békén? Idejönnek, buta kérdéseket tesznek fel, rendőrt akarnak hívni! Hát miért nem tudnak csak úgy tovább menni maguk is! – üvöltött Daisy. Arcát eltorzította a düh, keze ökölbe szorult, a másik két lány összekapaszkodott a háta mögött. Erős szél kezdett fújni valahonnan, villám nélkül csattant az ég, remegett a föld, emberfejnyi kövek kezdtek hullani a falakról. A kirándulók arcuk elé kapták a kezüket, így próbálták védeni szemüket a szél sodorta portól. Hirtelen a föld megnyugodott, a szél elállt, s a követ is abbahagyták őrült táncukat. Felnéztek, a lányok eltűntek. Körbejárták a templomromot, közben a lányok nevét kiabálták. Semmi válasz. A férfi észrevett valamit, izgatottan hívta a nőt. Egy síremlék állt a főhajó közepén, a felirat szerint már 70 éve pihent itt valaki. A nő lesöpörte a port a márványlapról, hogy jobban lássa a feliratot. Itt nyugszik Rose, a virágoskert utolsó szála. A nő felpillantott, és nem értett semmit.

Remenyik Ágnes - Tudom a titkod

Tudta, hogy meg kell tennie. Már rég a tudomására hozták. Ha nem teszi meg, odaveszik minden. Birtokok, kötvények, házak, a ménes, az állatok. Nyomor várna rájuk. Őt nem érdekelné, szívesen lakna egy kicsi házban, taníthatna tanyasi iskolákban, ha csupán kenyér és tej jutna eledelül minden nap, az sem érdekelné. De mi lenne a többiekkel? Az apja belehalna a veszteségbe, anyja elsorvadna. És az ikrek? Ki fizetné az orvost, a gyógyszereket, ki fizetné az óvó-védő dadák sorát? Egy aprócska vágás, és a fiúk megfelelő segítség híján kínok között, lassan pusztulnának el. Őket nem hagyhatja szenvedni.

 Lassan lépdel fel a templom lépcsőjén. Itt az egész falu. Mindenki a legszebb ruhájában, vagy csak abban az egyben, amit a hét többi napján hord, de ma virágot tűzött a hajába, vagy felhúzta ütött-kopott cipőjét. Egyszer megy csak férjhez Horkayék leánya! Horkay. Ajtók nyílnak-e név előtt kérdés nélkül. Tisztességet, büszkeséget, vagyont jelent e név. Vagyont, ami most a templomi fogadalmon múlik. Szerződést kötöttek a szülők. A fiú megmenti a vagyont, a lány adja a szépen csengő, régi nevet. Eladták őt. Nem kell szépíteni. Mint a vadak a lányaikat Afrikában. Kit tehénért, kit tevéért, kit pár tyúkért. A fiú itt lépked mellette. Azt mondják, szép ember. Ő soha nem látta szépnek. Sem szíve, sem lelke, sem teste nem felel neki. Edzette magát erre a napra. A színdarab minden szava pontosan a fejébe vésődött. 

Menyasszony. 

 Fehér lapon fekete vérrel írott. Csak legyen már vége, legyenek végre túl rajta. Hazudni Isten előtt! Ezt az Úr talán még megbocsátja. A családjáért teszi, nem magáért. Büszke új asszonyként fogadja majd a gratulációkat, csak kevesen veszik észre az arcából sütő űzött vad tekintetét. A vacsora alatti étvágytalanságot betudják az nászéjszaka előtti idegességnek. Talán táncolni is fog, mint az utolsó dalára készülő fehér hattyú. Az éjszakát is elviseli valahogy. Erős az akarata, uralja majd a vonagló férfivágy alá kényszerített testét. Elalszik majd gyorsan a férj mellette. Nem kell többé hozzá érnie. Ez lesz az első és utolsó alkalom. Szókratész, segíts! Rejtsd el az üveget, rejtsd el jól, a szobalány meg ne találja! Finom metszésű kristály, őrizd magadban az italt. Csak téged óhajt ajkam! Vajon milyen lesz az ízed? Édes mézként ölel majd magához a halál, vagy keserű métely illata érződik lila számon?  Conium maculatum. Olyan fehér a virágod, mint az én csipkeernyőm. Mindent tudok rólad, ismeretlenül is úgy ismerlek, mint ahogy a szeretője legmélyebb titkát ismeri az ember. 

Tudom a titkod. 

Miután befogadlak, bénító nedűd a lábam erejét veszi el először. Lassan, kígyóként kúszik majd fel combomon, fekete temetővé változtatja méhemet. Ölelésed abroncsként feszül testemre, olyan féltékeny vagy, hogy még lélegzetet sem engedsz tüdőmbe. S amikor minden sejtem levegőért sikít a fekete extázisban, akkor jön el Ő. Mindig is tudtam, hogy ő az én igazi jegyesem. Könnyű lebegés, soha meg nem írt szerelmes levelek hamva. Utolsó szívdobbanás. Halál.

Fehér szemfedőt mocskoló fekete föld. Kiszáradt szemek. Lobbanó gyertyaláng. Síron túli csend. Temető magányában álló márvány felkiáltójel.

Ransom Riggs után szabadon...

Vegyünk egy képet. Lehetőleg jó régit. Valamit, amiben több van, ami egy kicsit más, talán zavarba ejtő, vicces vagy éppen furcsa.
Jól furcsa. Rosszul furcsa. Fejelfordítósan furcsa.
Vagy a szemébe lehet nézni.
Vagy csak belegondolni, hogy már nem él.
Elképzelni a történetét.

----------

Raqnsom Riggs emelte a tétet: az egymással eredetileg semmilyen kapcsolatban nem álló képeket történetté fűzte. Mi maradunk egy-egy képnél.

fotó: Fortepan

fotó: Fortepan

Sőt, mindkét képhez megadtuk az első mondatot.
... és most várjuk a történeteket.

Lovranits Júlia - Levél Annuskának

Levél Annuskának

Fotó: Fortepan

Van ez a téveteg, széles, kicsit közönséges arc. Semmibe révedő szemek. Ez az én szemem, ez az én arcom. Meg a nagy, buta kalap a virágokkal. Madarak, virágok? Maguk se tudják, maradjanak-e a kalapszélén, vagy elrepüljenek messzire. Mind kiszolgáltatottak vagyunk: a madarak, a virágok, meg én magam. Repülni… nem lehet. Nincs hová. Foglyai vagyunk az életnek. Gondoltál már arra, édes Annusom, hogy az élet, ez a furcsa állat, cseppet sem törődik velünk létezőkkel? Csak önmagának fontos, élni kényszerít. Ha fáj, ha értelmetlen, ha könnyebb lenne nélküle, nem menekülhetsz előle sehová sem. Önmagáért való. Még az utolsó koldus is úgy kapaszkodik bele, pedig már-már semmi sincs benne, ami emberi, de valami állati szinten, mindenkitől elhagyatva, megalázva mégis élni akar… Pedig hát mi öröme benne?

 És nekem? Nekem ugyan mitől jobb, mint ennek a koldusnak? A külsőségek persze megvannak még: vannak jó ruháim, szobám és kocsin járok, ha nagy ritkán van miért és hová… De kinek használok én még? Liza kedves hozzám, de azért látom én, hogy szívesebben élnének magukban. Néha sóhajt, elmereng napközben, hiába kérdezem, mi bántja. Meg hallom őket veszekedni Kálmánnal, ha közelbe érek, elhallgatnak. Nem lehet hibáztatni, hogy nem boldog tőle, hogy neki kellett befogadnia az öregedő, vénlány nővérét. Lassan jön a harmadik gyerekük, kellene az a szoba…

Ezért is jöttem el otthonról, hadd legyenek kicsit magukban. Céltalanul bolyongtam az utcákon, fagylaltot vettem, ballagtam a kirakatok mellett.

Annus, drága Annusom, Kovács néni fagylaltjára emlékszel-e még? Aki a Kossuth utcában árulta a fagylaltot a nagy, bolthajtásos kapu alatt. Az emberek sora meg végig kígyózott a kapu alatt, ki az utcára, olyan sokan tódultak hozzá nyaranta. Ugye, nehezen vártuk ki a sorunkat mi is! De aztán meddig elidőztünk az üveges pult előtt, amikor választani kellett. Egyszer összevesztünk valamin, nem is tudom már, mi lehetett az, de meglökted a kezem, amivel a tölcsért tartottam, és csupa folt lett a legszebb vasárnapi ruhámon. Csúnyán kikaptam miattad otthon, ne vedd zokon, de soká haragudtam rád érte. Hanem azért az a fagylalt az bizony jó volt, ma is kiállnám a szidást, ha újra érezhetném a málna meg csokoládé ízét. Amit ma csinálnak, az csupa jég, szinte egyforma mind.

Szóval fagylaltoztam ma délelőtt, az után megláttam egy feliratot, hogy fényképész nyitott üzletet. Kislánykorom óta nem készült kép rólam. Jóformán azt sem tudom, milyen lehet az arcom, nem jellemző, hogy túl sokat akarnám nézegetni, kerülöm is a tükröket azóta, hogy Miklós felbontotta a jegyességünket, és szégyenszemre faképnél hagyott. Hirtelen valami furcsa félelem fogott el, hogy létezem-e még, van-e arcom egyáltalán. Bizonyíték kellett. Végigrettegtem az időt, amíg a fotós az előhíváson dolgozott, attól féltem, egy nagy, furcsa, homályos paca lesz csak a helyemen, az irtózatos kalapom alatt.

De aztán megnyugodtam, amikor kézhez kaptam a képeket. Majdnem jó kedvem lett, nézegettem, forgattam, melyik sikerült jól, melyik rosszabbul… Szerintem mind rettenetesen csúf lett, de erről szegény anyám kalapja is tehet. (Még tőle kaptam ajándékba, hát hordom). Hosszan nevettem magamon, a fényképész nem tudta mi bajom, és megijedt, hogy talán nem tetszenek a képek. Megnyugtattam, hogy a hozott anyagból a legjobbat hozta ki, azután elmentem onnan. A három képből kettőt összetéptem, egyet viszont elküldök neked, édes Annusom. Őrizd meg, hogy megmaradjak. Őrizd meg helyettem az arcomat. 

Ég áldjon, drága Annus!

Gitta Bry - Búcsú

Az erdő túloldalán, a kanyar után megálltak, hogy megigazgassák a batyukat a szekéren. A csontszárazra szikkadt kocsiút úgy összegubancolta a magasra tornyozott csomagokat, hogy kis híja volt, hogy le nem borultak az útszéli fűbe, a pitypangok és százszorszépek közé.

A négy gyerek egymást löködve igyekezett lefelé, hogy megnyújtóztassák mezítlábukat. Igaz, hogy csak nemrég indultak el, alig egy órája poroszkált a szekér a szántóföldek között, de ők máris beleuntak az utazásba.

Az asszony a férjére hagyta a rendezkedést. Hívta magához az erdő, meg-megcsillant a fák közt az elhagyott település szikrázóan fehér templomtornya. Onnan, ahol most állt, éppen rálátott a szürkére kopott tetőre, a rácsos ablakra, mely mögött aludt a harang, várva az esti mise idejét.

Lassan ballagott a poros szekérúton az erdő felé, és az első résen, mely a bokrok között nyílt, belépett a fák közé. Nem érezte a szúrós kökénybokrok marasztaló ölelését, meg se hallotta a lába alatt reccsenő ágakat. Csak ment előre, be az erdőbe, a ritkásan nőtt égerek közé, a lombok alá becsúszó napsugarak fátylába. Orrába ibolyaillat és nedves gombaszag kúszott, madarakat hallott zörögni az aljnövényzetben. Nem nézett körül, mégis pontosan tudta, mi történik körülötte.

Mielőtt a másik oldalon, a falu felől kibukkant volna a keskeny erdősávból, megállt. Lazán egy csupasz fatörzsnek támaszkodott, fél karjával át is ölelte. S csak nézett maga elé, szemében a búcsú fájdalmával, a tudattal, hogy soha többé nem tér ide vissza. Itt hagyja lánysága hol vidám és tanulságos, hol munkával teli és fárasztó éveit, a család gondoskodó ölében töltött időt. Itt hagyja a régi, düledező kis iskola hűvös falait, ahol megtanult olvasni, és ahol örök barátságot kötött a könyvekkel. Itt hagyja a vályogházat, ahol első asszonyéveit töltötte, ahol a gyermekei megszülettek. Itt hagyja a szülei sírját, melyet elborított a borostyán, felfutott még a kőkeresztre is, zölden fénylő rámába fogva a fakuló fényképet – egy ábrándos szemű szőke nő és egy határozott állú, sötét hajú férfi fotóját.

Az asszonyból erőtlen sóhaj szakadt ki. Mintha tétovázott volna, hogy egyáltalán merjen-e sóhajtani, megengedheti-e magának a sóhajtás fényűzését. Szorosabban ölelte a fát, másik kezével is megérintette, végigsimított az érdes törzsön. Aztán vonakodva megfordult és visszaballagott az útra, a szekérhez, melyen immár takaros kupacban pihentek a batyuk, a gyerekek egy másik kupacban almát rágcsáltak a bak mögött, szótlanul. A férj a gyeplőt szorongatva várt, nem nézett az erdő felé, tekintetét a lovak ide-oda csapkodó farkán járatta.

Az asszony mentében letépett egy sárga fénnyel teli gólyahírt és fellépett a kocsira, a férje mellé. Nem szólt, csak jobbjával könnyedén végigsimított a férfi karján, mire az meglendítette az ostort és a lovak közé csapott.

A szekér döccent egyet, a csendességbe fordult család pedig, maga mögött hagyva addigi életét, továbbindult új lakóhelye felé.

- Jobb nem firtatni a múltat – mondta sok évvel később az asszony, amikor az unokája megkérdezte, miért kellett elmenekülniük abból a faluból. – Nem kell mindent tudnod.

Azzal átölelte unokája derekát, mint egykor a fa törzsét a kis erdő szélén.

Horváth Dóra - Klára meséje

Klára meséje

Fotó: Fortepan

Lassan történetem végére érek, amit tudok, átadtam neked, drága kisunokám. Tudod már te is a kerti virágok nevét, (ugye, nem felejtetted el, hogy az őszibarackot virágzáskor kell ritkítani?),  ismered Borzas kutyám csínytevéseit. Tudod, hogyan kértem meg az én Katim (nagyanyád) kezét. Ám Klára nénéd történetét nem hallhattad még.

No, ezt most elmesélem neked. Beteszek a borítékba egy fényképet róla.

Tudod, Klára nénéd afféle fekete báránya volt a családnak, talán nekem sem illene írnom róla. Kilenc évvel volt fiatalabb nagyanyádnál, kései gyerek, nem is várták akkor már.

Mindazt, amit most leírok, nagyanyádtól tudom, István bácsi és Ilona néni – a te dédszüleid – sápadni és hümmögni kezdtek, amikor csak Klára szóbakerült, illetve István elsápadt, Ilona meg hümmögött. Ostobaság, én azt mondom, de nem szidom én őket... Halottakról vagy jót, vagy semmit.

Klára – vad volt. Gyönyörű fekete haja és mélybarna szeme különös, forrongó lelket takart. Nem beszélt hatéves koráig, aki látta, azt mesélte róla, csak a szeme szórt villámokat, ha megszólították. Azt mondták erre a régiek, hogy váltott gyerek. Csak ült az erdőszélen naphosszat, üdvözült mosollyal az arcán, hajkurászta a lovakat, néha pedig azon kapták, hogy elszánt tekintettel a tölgyfák felé rohan. Soha szót nem fogadott senkinek, pedig kapott maflást eleget. Már arra gondoltak szegény szülei, hogy tán szellemileg visszamaradott a gyermek, ám egy nap az akkor tizenöt éves nagyanyád a leckéje fölött görnyedezett, és különösképpen megszenvedett egy cirkalmas mondat magyarra fordításával, amikor Klára odaült melléje, s szó nélkül áthúzott és kijavított egy félreértelmezett szókapcsolatot.

Akkor aztán – mert később is kisegítette a nővérét, ugyanilyen kurtán-furcsán, szótlanul – csodájára kezdtek járni a népek a Kónyáék zseniális lányának, s szorgalmazták, hogy mégis iskolába kerüljön.

Szeptemberben el is ment az iskolába, ám nem tért haza aznap. Nem is látták vagy három napig. Mikor végre beállított kosztól foltosan, falevelekkel a hajában, csendben eltűrte a pofont, s a hollétét firtató kérdésre egyetlen szóval válaszolt: „Otthon.”

Megszaladt kicsit a tollam, ahogy próbálok emlékezni a történetekre, melyeket Katalinom mesélt. Ő tizennyolc évesen elkerült a szülői házból, élte a fiatal lányok életét, tanult, dolgozott, ifjú ügyvédekkel meg könyvelőkkel ismerkedett. Klárát, aki rémisztő gyorsasággal serdült, kicsapták az iskolából, hiszen, bármilyen könnyedén oldja is meg az ember a számtanpéldákat, arra nem lehet jegyet adni, ha minden másnap az iskola mellé jár.

Hogy Klára hol töltötte az idejét ilyenkor, sejteni lehet. Hol egy beteg erdei állatot, hol egy vihar döntötte fácskát cipelt haza, hogy segítsen rajta. Éjt nappallá téve gondozta az árva vadmalacot, melynek vadászok lőtték ki az anyját, s akkor látták először sírni, amikor az állat elpusztult.

Tizennyolc éves volt, amikor először közölte meghökkent szüleivel, hogy menni készül. „Hová?” - kérdezték. „A tölgyesbe. Az igazi családomhoz. Nagykorú vagyok, már senki nem tarthat vissza” -  mondta ő.

Végül mégsem ment el, nem mehetett. Néhány évvel azután, hogy szüleinek így a lelkébe taposott, meghalt Ilona dédanyád. Az özvegyen maradt István pedig lassan utánahalt. Az orvos szerint egészséges volt, mint a makk, ám ő bánatában elemésztette magát. Feladta – ma így mondanánk. Klárának becsületére legyen mondva, rendesen ellátta a háztartást és okosan vezette a gazdaság még megmaradt részét, hogy honnan értett ehhez is, ki tudja? Már nem beszélt az igazi családjáról, csupán a tekintetét felhőzte el valami mogorva szomorúság, ha meghallotta a szél tépte fák suhogását.

Akkor történt, amikor Klára ötvenéves volt. Egy ostoba kölyök eldobta a még parázsló cigarettát, nem messze a gazdaságtól. A lángok felfalták a házat, az istállót, és a tölgyes felé zúdultak. Akkora tűz volt, hogy kivonult a városi tűzoltóság, a városiak és a falusiak együtt küzdöttek a forró végzet ellen. Indultak a legerősebb emberek a ház felé, hogy kiszabadítsák Klárát, aki bent fuldokolhatott a füsttöl. Ám amint elindultak, kicsapódott a bejárati ajtó, és a zokogó Klára rohant ki rajta, egyenesen az erdő felé. Azt mondják, úgy szűkölt, mint a sebzett állat.

Soha többé nem látták.

Windbrechtinger Rudolf - A kalap

Miklósy Adél azon a szürke, őszi reggelen a megszokottnál gyorsabban öltözött fel. Az Andrássy úti lakás ablakán ekkor már besütött a nap. Adél férjes asszony volt, tíz évvel azelőtti esküvője előtt még az Ablonczy Adél nevet viselte.

Adél nem volt feltűnően szép, de áradt belőle valami természetes báj és könnyedség. A férfiszemek számára kellemes és igazán nőies vonalak jellemezték, arca kerek, kiszélesedő volt. Szeme meglepően világos kékje a felhőmentes, tiszta, nyári égbolt horizonthoz közeli sávjának fakóságára emlékeztetett. Kissé hosszúkás, keskeny orráról és szabálytalan formájú szemöldökéről mindenki tekintete rögtön testének legszebb részére, aranylóan szőke, hosszú hajára tévedt. Adél rendszerint összefonva vagy kontyba kötve és minden esetben kalap alatt tartotta haját, így csak keveset engedett láttatni bájának legnagyobb forrásából.

Adél imádta a kalapokat, több tucat darabból álló gyűjteménnyel rendelkezett és sosem lépett ki fejfedő nélkül az utcára.

Aznap egy széles karimájú fekete kalapot választott, melyet fehér virágok füzére díszített. Az ebédlőbe lépve ott találta férjét, Albertet, amint reggeli kávéját szürcsölte a még friss és ropogós újságot olvasva. Közölte férjével, hogy sajnos le kell mondaniuk aznap esti programjukat, – már megvoltak a jegyeik az Operába – amit nagyon sajnál, de kiment a fejéből, hogy néhány hete megígérte egy kedves barátnőjének, hogy modellt áll neki. A barátnő ugyanis szabadidejében újabban a fotográfia világával ismerkedett.

A férj szokatlanul gyorsan és felelősségre vonás nélkül egyezett bele az Opera elhalasztásába. Adél tudomásul vette gyors sikerét, majd búcsút is mondott Albertnek, hiszen egy másik kedves barátnőjével, Ildikóval minden péntek reggel a néhány utcányira található kávéházban reggelizett.

Az ajtó bezárult Adél mögött és a férj az újságot félretéve gondolataiba mélyedt. Régóta sejtette, hogy feleségének szeretője van, de most már majdnem biztos volt benne. Elhatározta, hogy ma este szemmel tartja majd nejét és pontot tesz az ügy végére.

Adél kilépve az Andrássy útra, lopva felpillantott lakásuk ablakaira, majd megszaporázta lépteit. Gyors ütemű sétája csak néhány percig tartott, ugyanis betért az első fényképészhez. Itt egyetlen fotót készítetett magáról: ha már ezt a kissé esetlegesnek tűnő, a fényképész barátnővel kapcsolatos történetet találta ki férjének, szüksége volt bizonyítékra. A fényképésznek a szokásos ár kétszeresét fizette: sürgősen kellett neki az a kép. Úgy tervezte, hogy az Ildikóval elköltött kávéházi reggeli után rögtön visszajön majd érte.

Az Ildikóval eltöltött idő hamar eltelt, majd hazafelé a kész képet is megkapta.

Gyorsan eljött az este, Adél a lakásban várta férjét. Albert nemsokára meg is érkezett, fejében a kész tervvel: amint felesége elindul az állítólagos barátnőjéhez követi őt és kideríti, hogy kivel csalja meg a háta mögött. Adél a vacsora után átöltözött, igyekezett nem túl csinosnak látszani, nehogy férje gyanút fogjon. Az öltözködés végén ugyanazt a kalapot helyezte gondosan elrendezett hajára, melyet reggel is viselt: így ha a képhez át is öltözött barátnőjénél, a kalap bizonyíthatja férjének, hogy a portré az esti órákban készült.

Adél útra készen lépett be férje dolgozószobájába, odasétált hozzá és adott egy csókot ajkaira, majd sietősen távozott. Albert még utána szólt, hogy amíg Adél modellkedik, ő beül a törzshelyére és későn jön csak haza. Adél helyeslően bólintott, alig tudta leplezni örömét, hiszen pontosan erre számított.

Albert várt néhány pillanatot, majd kabátját magára kapva kilépett a lakásból és követte feleségét. Alig sétáltak néhány percet, az asszony sarkon fordult és újra a lakásuk felé vette az irányt. Albertnek szinte ideje sem volt, hogy elrejtőzzön, szerencséjére éppen egy kalapos ajtaja előtt sétált, ahova felesége elől belépett. Mire azonban a kalapos választ kaphatott volna a kérdésére, hogy mit óhajt az úr, Albert már ki is lépett az ajtón, a férfi pedig értetlenül meredt utána.

Albert balra fordult és követte feleségét a lakásuk felé. A lépcsőházban igyekezett minél halkabban lépkedni. Még hallotta becsukódni lakásuk ajtaját, amikor felért az emeletre. Ekkor jött rá hirtelen, hogy a felesége bizonyára sejtette, hogy a törzshelyére megy majd, ha az asszony nem lesz otthon, így a lakásukban akar néhány órát eltölteni szeretőjével. Férfiúi büszkeségét ez mélyen sértette, így az addig érzett szomorúság és egyfajta kíváncsiság helyét fokozatosan a harag vette át. Igyekezett megnyugodni, ami néhány perc alatt sikerült is neki. Elhatározta, hogy megvárja az illetőt és tetten éri feleségét. A lépcsőház egy sötétebb zugába húzódott és várt. Nem kellett sokáig ott ácsorognia, alig tíz perc elteltével egy fekete kabátos alak jelent meg a lépcsőfordulóban, gyors és halk léptekkel a lakáshoz sétált és kettőt kopogott az ajtón, ami szinte azonnal kinyílt.

Nem látta sem a szerető arcát, sem feleségét: az ajtó amilyen gyorsan kinyílt, olyan gyorsan be is csukódott. Albert haragja ismét felerősödött, legszívesebben azonnal berontott volna a lakásba, de elhatározta, hogy inkább vár még néhány percet.

Ezek a hosszú, végtelennek tűnő percek voltak életének talán legnehezebb pillanatai. Homlokán verejték gyöngyözött, tenyere izzadt, szíve egyre hevesebben vert. Rájött, hogy végig sem gondolta mit fog majd mondani és úgy érezte azt sem ismerte fel, milyen érzés lesz majd Adélt egy másik férfi karjaiban látni. Éppen nekiindult volna, amikor lakásukból valami zajt hallott, amit egy velőtrázó sikoly követett, szinte olyan hangosan hallotta, mintha felesége a közvetlen közelében sikított volna fel. Ezt követően felesége hangját hallotta amint azt kiáltja: „Kérlek, ne!” Albert lábai a földbe gyökereztek. Az imént már majdnem elindult, de most annyira meglepték a történtek, hogy mozdulni sem bírt. Hallgatózott, de a sikolyt semmilyen hang nem követte, a lépcsőházban tökéletes volt a csend. Hamar sikerült leküzdenie meglepettségét és kifutott rejtekhelyéről, majd szinte feltépte a bejárati ajtót.

Berontott a lakásba, feleségét szólongatva és ekkor érte a következő meglepetés. A lakás üres volt. Végigviharzott az összes helyiségen, de nem talált senkit. Az összes ablakot zárva találta, más irányba pedig nem lehetett elhagyni a lakást, mint a bejárati ajtón keresztül, ott viszont senki sem jött ki, ebben teljesen biztos volt. Ennek ellenére sem Adélnak, sem a másik férfinak nem volt semmi nyoma. Albertet felzaklatták az események. Megtörten roskadt le a baldachinos ágyra, a hálószobájukban. Maga elé meredt és ekkor meglátott valamit. Valami feketeséget a földön, néhány fehér folttal. Ahogyan lehajolt érte, egyből rájött, hogy mi is az: Adél kalapja, amit aznap viselt, a széles karimájú fekete, a fehér virágokkal. Ahogyan felemelte a kalapot, Albert észrevette, hogy valami más is van a földön. Egy fénykép, melyen Adél látszik, a kalapban. A férfi kezében a kalappal és a képpel visszarogyott az ágyra és kővé dermedve meredt a két tárgyra.

Adélt soha sem találták meg. Albert másnap bejelentette eltűnését, természetesen hallgatott felesége szeretőjéről, csak annyit mondott: felesége egy általa ismeretlen barátnőjéhez távozott, ám onnan többé nem tért vissza. Hosszú évek teltek el, de Adél nem került elő. Albert képtelen volt feldolgozni a történteket, de valamilyen megmagyarázhatatlan okból nem költözött el, továbbra is az Andrássy úti lakásban lakott. Néhány napon belül összegyűjtötte és kidobta felesége összes ruháját, úgy érezte, ha ezt nem teszi meg, azonnal megbolondul. A fényképet gondosan elrejtette, szekrénye legmélyebb pontjára. Képtelen volt ránézni. Egyetlen egyet hagyott meg felesége többtucatnyi kalapgyűjteményéből: a széles karimájú feketét. Néhány nap elteltével aztán furcsa dolgok kezdtek történni a lakásban.

Albert éjszakánként úgy hallotta, mintha a parketta könnyű léptek terhe alatt nyikorogna, ám volt valami, ami még ennél is jobban megrémítette: a fénykép minden reggel az ebédlőasztalon heverve várta, hiába tette vissza minden reggel a szekrény mélyére. Ugyanez történt a kalappal is: minden reggel máshol találta meg, mint ahova este tette.

Albert néhány hét után már nem volt képes a lakásban maradni, túlságosan megviselték ezek az éjszakák. Túladott a lakáson, amilyen gyorsan csak lehetett és még az eladás napján megszabadult a képtől és a kalaptól.

A lakás azonban azóta is igen gyakran gazdát cserél, hiszen egyik lakó sem tudja huzamosabb ideig elviselni, hogy éjszakánként a parketta nyikorgására ébredjen, mintha valaki járkálna. Időnként éjjelente egy egészen távoli, halk női hang is hallatszik a hálószobában, amint azt suttogja rémülten: „Kérlek, ne!”

Anaria Matthews - A négy grácia

Balról jobbra: Jankovits Elza, Pollákovics Stefánia (született Rétfalvi), Madame de Chateaubriand (Touché), Torday Emília.

A négy grácia

A fotográfiáknak különös a természetük. Megörökítenek a világból kiragadott töredékes pillanatokat, s azok még az évszázadok távlatából is úgy ragyognak ránk, mintha épp csak az előbb ragadtuk volna ki őket, megszokott környezetükből. Ám azt nem árulják el egy szóval sem, ki fia borja az, akit örök időkre megörökítenek. Nekünk kell kitalálnunk.

Emitt e kép, az évet nem is tudom már, ezerkilencszázvalahány, napfényes szombat délután, mikor menetrend szerint négy grácia korzózik, s hajók úsznak a Dunán. Bemutatom a hölgyeket szépen sorban, hogy a képekhez a jellemeket is társíthasd, s eldönthesd, melyiküket kedveled jobban.

Pollákovics Stefánia, született Rétfalvi. Igazi kalmárcsaládból származott, az apja textilkereskedő volt. Úgy ismerte a különféle kelméket, mint más ember a saját tenyerét. Fejében volt minden anyag szálvastagsága, hogy milyen vászon való abrosznak, s melyik lepedőnek, melyik csipkéből lehet főkötőt, vagy tisztességes fehérneműt varrni, s a fekete mely árnyalata megy legjobban a gyászoló özvegy arcszínéhez.

Bizonyára boldog élete lett volna, ha dolgozhatott volna bármiféle szabóságban, vagy textilkereskedésben, ahol tudományát kellőképpen magasztalják a gondos vevők, s szeretetét is rőfben mérhette volna, minden arra tévedő jámbor idegen számára. Ám Pollákovics Stefánia, született Rétfalvi, szerencsétlenségére éppen egy bankárhoz ment feleségül.

Pollákovics Emil olyan kimért és szögletes volt, mint egy téglatest. Munkájában, csakúgy, mint magánéletében, pontos, precíz, akárcsak egy matematikai képlet, ahol a megoldáshoz vezető lépések meghatározott sorrendben követik egymást. Pollákovics Emil szerint egy feleség nem dolgozik, de legfőképpen nem alacsonyodik odáig, hogy holmi vásznakkal, s kelmékkel foglalatoskodjon valami üzletben, ahol ki tudja, miféle népség meg nem fordul. „Badarság!” – hangoztatta, amikor Pollákovics Stefánia, született Rétfalvi, arról panaszkodott, hogy nem elégíti ki őt a nagyvilági élet minden csillogása, hogy hiába a színház, a nőegylet, a cselédek igazgatása, őt nem henyélésre, dologra szoktatták megboldogult szülei. De mit volt mit tenni? Így hát szabadidejében, amikor nem a laversziten hevert migrénes rohamok közepette, monogramos zsebkendőjét szorongatva, akkor a nőegyletben osztotta meg tudománya legjavát, vagy a pesti rakparton korzózott a négy grácia oszlopos tagjaként.

Madame de Chateubriand, aki a keresztségben a Florance nevet kapta – szerinte inkább megverte vele az Isten – alacsony termetű, fürge, francia kis hölgy volt. A feminizmus és az önmegvalósítás elkötelezett híve, s ezek az eszmények olyan mélyen gyökereztek benne, mintha az anyatejjel szívta volna magába a harciasság természetét. Törékenynek látszó alkata, romantikus sanzonokat megidéző neve, s boszorkányos szépsége egyáltalán nem tükrözték híven jellemét: önfejű volt, akár egy megveszekedett öszvér, határozott véleménnyel, és olyan nyílt, mely akkoriban szinte törvénybe ütközőnek számított. Nem is nevezte soha senki, aki ismerte, Florancenak, mindenki csak Touché-nak szólította.

Touché hetente vett vívóleckéket, úgy ülte meg a lovat, ahogy férfiak is csak kevesen, s különféle mozgalmak élére állva harcolt a női egyenjogúság megteremtése érdekében. Gyereket nem hozott a világra, mondván ,,Khínlódik ám vhélü’ á bholdogshágos Zűsz Máhri’, dé én nem, ’ogy áztán máj min’ á két szémem kisíhrjám, ámiko’ éléném téznek?”. S tehette mindezt, Nyirádi Artúr címzetes nejeként, aki – lévén a Magyar Tudományos Akadémia oszlopos tagja – szemernyi érdeklődést sem mutatott a fizikával kapcsolatban nem álló jelenségek iránt. Mit zavarta őt, hogy Touchéban két megtermett férfi energiája munkál, és egyáltalán nem olyan viselkedést mutat, ami megfelelt volna az akkori világ íratlan szabályainak. Mindaddig, amíg dolgozószobája magányában, pipafüstbe burkolózva törhette fejét egy-egy kibogozhatatlan tétel bizonyításán, nem hiányzott neki sem a gyerekzsivaj, sem pedig Touché, aki így a maga által megszabott utat járhatta, és senki nem volt, aki a szemére hányta volna különös viselkedését. „Ném lát éz shémit, ámíg ki ném fogy á élméleti tétélekbő’, áz phédig ném mostánábá’ fog békövétkézni” – hangoztatta egyre a rakparti korzózással töltött délutánok valamelyikén.

Torday Emília – akit hites ura a háta mögött csak Bismarck néven emlegetett – volt a kis kör egyetlen józan életű, racionális, hagyománytisztelő tagja. Egész pontosan 25 évvel ezelőtt állt hajadonfőtt az oltárnál, ama minden porcikájában remegő Szántó Ödön oldalán, akit később csak úgy ismert meg a világ: a Torday Emília férje. Ha a házasság egy hajó fedélzete, akkor Torday Emília volt a kapitány, Szántó Ödön pedig az első tiszt.

A rend és fegyelem égisze alatt kormányozta népes családja életét: nyolc fiúgyermeket hozott a világra – „Isten kegyelméből” – akik mellett szükség is volt vasakaratára, szigorú tekintetére, ellentmondást nem tűrő fellépésére. Csupán néhány rendelkezését megemlítvén: ebéd pontban déli 12-kor, ahogy az első harangszó megkondul, vasárnap szentmise, kedden és csütörtökön testgyakorlás – „nehogy eltunyuljatok nekem” – és minden napra egy Petőfi, mert Torday Emília szerint az ember nem lehet meg megfelelő szellemi táplálék nélkül. Ellenszegülésnek, vitának helye nem volt – „vagy fel is út, le is út.”

Szorosra húzott fűzőjében, tollas kalapjában – még a tollak is haptákba vágták magukat – jelenség volt ő a pesti utcákon, ismerte őt mindenki, aki számít, s az is, aki nem, kosarából bőven jutott, tanács, s intelem annak, aki igényelte, s annak is, aki nem. A henyélést és a semmittevést megvetette, csupán egyetlen apró kilengést engedélyezett magának: a szombat délutáni korzózást – „mert a vasárnap ünnepnap” – a gráciák társaságában.

Jankovits Elza volt a legifjabb a hölgyek között, s a családban is, melyben nevelkedett. A testvérei közt az egyetlen, ki a férjhezmenetelt úgy odázta, halogatta, mint a keserű pirula bevételét. Anyja számára – akinek élete legfőbb műve, hogy négy leánygyermekét már igen jómódban kiházasította – elviselhetetlen kínlódást jelentett, ahogy Elza a kérőit ugratta, versenyeztette. Anyja, ha volt hozzá közönsége, egyre csak sóhajtozott: ,,Bolonddá tesz ez a gyerek! Pedig milyen szép a stafírungja, magam válogattam, hát csak kitellene már egy jóravaló fiatalember, de ez egyre csak válogat. Jaj, jaj! Pedig, de szép a stafírungja!”.

A kérők közül mindjárt az első volt a sudár termetű Tolnay Flórián, hajómérnök, aztán következett a jóképű Vidorfalvy Móric szerkesztő-újságíró, valamint Andrasits Béla tudományos főmunkatárs. Csupa, jóravaló, fess fiatalember, de Elza egyre csak rágódott, tépelődött. Nem akaródzott neki olyan kötelékbe verni magát, melyből aztán a sírig nem szabadulhat meg. Okulva Pollákovics Stefánia, született Rétfalvi példájából, igen csak eltöprengett magában azon, kit válasszon, mit válasszon. Töprengésein rendre osztozott vele Torday Emília, Madame de Chateubrand (Touché), és Pollákovics Stefánia, született Rétfalvi is, amikor együtt rótták a Duna partot a szombat délutáni verőfényben.

Összeállt, ím, a négy grácia, kikben a közös vonás mindössze annyi: szerettek a Duna-parton életük gondját-baját hátrahagyva, szombatonként sétálgatni. 

Lovranits Júlia - Fekete kökörcsinek

A nagyanyám szoknyában járt az erdőbe, hiába nem volt praktikus viselet. Ha egy szederinda belekapaszkodott a szoknya szélébe, hosszú percekbe került mire kiszabadítottam. De nevettünk ezen is. Az első fényképeimet is róla, meg az erdejéről készítettem. Ő ötvenvalamennyi volt, én meg éppen tíz éves. Szakadt térdnadrágos, a világot mindenestül befalni akaró, süvölvény fiúgyerek.

Akkor még úgy tűnt, örökké fognak tartani az együtt átkóborolt hosszú tavaszok, őszök és nyarak. Minden iskolai szünetemet a nagyanyámnál töltöttem, ő tanított a világgal szembeni türelemre, hogy hogyan kell csendben, sokáig várni egy fa alatt a fiókáit etető madárra, óvatosan követni egy célja felé igyekvő bogarat, mit jelentenek a természet hangjai.

Most, a képet nézve már csak én tudom, hogy a fák mögött titkos rétek, patakok, gombalelőhelyek bújnak meg. Valahol ott van a száz éves erdő, ahol a legfinomabb volt a medvehagyma, meg egy elhagyott templom romjai, ahol jó volt megpihenni nagy nyári melegben a hűvös falak tövében.

Tavasszal a kopárnak tűnő domboldalakon nagy, különös, sötétlila virágok nyíltak: a fekete kökörcsinek. A nagyanyám kedvenc virágai.

De ez mind örökre rejtve marad már a fák mögött. Az emlékeim, a gyerekkorom.

Most én vagyok ötvenvalahány, de attól a fényképezőgépemtől azóta sem váltam meg: sőt, újabb gépekre is szert tettem, és már nem kell spórolnom a képkockákkal, színes felvételeket is tudok készíteni.

Hanem arról a régi erdőről nem készül több fotó, mert tovább terjeszkedett a város, emberi hajlékok, utcák vannak a helyén. Boróka mama pedig már régen a temetőben pihen.

Mégis minden képemen ott a gyerekkori kirándulások hangulata. Legyek a világ bármely pontján, ez az erdő van a szívemben, magamon érzem a nagyanyám szigorú, bíráló, mégis biztató pillantását.

Ezért kezdtem a tárlatomat ezzel a régi-régi, fekete-fehér fotóval, és a Madagaszkár, Korfu meg Galapágos élővilágát bemutató fotósorozatok után most a hazai erdők növényeiről, állatairól készítettem képeket. A kiállításnak A fekete kökörcsinek birodalma címet adtam, a nagyanyám emlékére.  Lépjenek bátran beljebb! Ismerjék meg őt, és az erdejét!