Levél Annuskának
 |
| Fotó: Fortepan |
Van ez a téveteg, széles, kicsit közönséges arc. Semmibe révedő szemek. Ez az én szemem, ez az én arcom. Meg a nagy, buta kalap a virágokkal. Madarak, virágok? Maguk se tudják, maradjanak-e a kalapszélén, vagy elrepüljenek messzire. Mind kiszolgáltatottak vagyunk: a madarak, a virágok, meg én magam. Repülni… nem lehet. Nincs hová. Foglyai vagyunk az életnek. Gondoltál már arra, édes Annusom, hogy az élet, ez a furcsa állat, cseppet sem törődik velünk létezőkkel? Csak önmagának fontos, élni kényszerít. Ha fáj, ha értelmetlen, ha könnyebb lenne nélküle, nem menekülhetsz előle sehová sem. Önmagáért való. Még az utolsó koldus is úgy kapaszkodik bele, pedig már-már semmi sincs benne, ami emberi, de valami állati szinten, mindenkitől elhagyatva, megalázva mégis élni akar… Pedig hát mi öröme benne?
És nekem? Nekem ugyan mitől jobb, mint ennek a koldusnak? A külsőségek persze megvannak még: vannak jó ruháim, szobám és kocsin járok, ha nagy ritkán van miért és hová… De kinek használok én még? Liza kedves hozzám, de azért látom én, hogy szívesebben élnének magukban. Néha sóhajt, elmereng napközben, hiába kérdezem, mi bántja. Meg hallom őket veszekedni Kálmánnal, ha közelbe érek, elhallgatnak. Nem lehet hibáztatni, hogy nem boldog tőle, hogy neki kellett befogadnia az öregedő, vénlány nővérét. Lassan jön a harmadik gyerekük, kellene az a szoba…
Ezért is jöttem el otthonról, hadd legyenek kicsit magukban. Céltalanul bolyongtam az utcákon, fagylaltot vettem, ballagtam a kirakatok mellett.
Annus, drága Annusom, Kovács néni fagylaltjára emlékszel-e még? Aki a Kossuth utcában árulta a fagylaltot a nagy, bolthajtásos kapu alatt. Az emberek sora meg végig kígyózott a kapu alatt, ki az utcára, olyan sokan tódultak hozzá nyaranta. Ugye, nehezen vártuk ki a sorunkat mi is! De aztán meddig elidőztünk az üveges pult előtt, amikor választani kellett. Egyszer összevesztünk valamin, nem is tudom már, mi lehetett az, de meglökted a kezem, amivel a tölcsért tartottam, és csupa folt lett a legszebb vasárnapi ruhámon. Csúnyán kikaptam miattad otthon, ne vedd zokon, de soká haragudtam rád érte. Hanem azért az a fagylalt az bizony jó volt, ma is kiállnám a szidást, ha újra érezhetném a málna meg csokoládé ízét. Amit ma csinálnak, az csupa jég, szinte egyforma mind.
Szóval fagylaltoztam ma délelőtt, az után megláttam egy feliratot, hogy fényképész nyitott üzletet. Kislánykorom óta nem készült kép rólam. Jóformán azt sem tudom, milyen lehet az arcom, nem jellemző, hogy túl sokat akarnám nézegetni, kerülöm is a tükröket azóta, hogy Miklós felbontotta a jegyességünket, és szégyenszemre faképnél hagyott. Hirtelen valami furcsa félelem fogott el, hogy létezem-e még, van-e arcom egyáltalán. Bizonyíték kellett. Végigrettegtem az időt, amíg a fotós az előhíváson dolgozott, attól féltem, egy nagy, furcsa, homályos paca lesz csak a helyemen, az irtózatos kalapom alatt.
De aztán megnyugodtam, amikor kézhez kaptam a képeket. Majdnem jó kedvem lett, nézegettem, forgattam, melyik sikerült jól, melyik rosszabbul… Szerintem mind rettenetesen csúf lett, de erről szegény anyám kalapja is tehet. (Még tőle kaptam ajándékba, hát hordom). Hosszan nevettem magamon, a fényképész nem tudta mi bajom, és megijedt, hogy talán nem tetszenek a képek. Megnyugtattam, hogy a hozott anyagból a legjobbat hozta ki, azután elmentem onnan. A három képből kettőt összetéptem, egyet viszont elküldök neked, édes Annusom. Őrizd meg, hogy megmaradjak. Őrizd meg helyettem az arcomat.
Ég áldjon, drága Annus!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése