Itt az új Sophie Hannah könyv!

Hurrá, hurrá, itt a Holtpont!

"Sally a híreket nézi a férjével, amikor olyan nevet hall, amelyet nem lenne szabad felismernie: Mark Bretherick.
Egy évvel korábban Sally konferenciára volt hivatalos. A két gyerek és a mindennapos munka minden energiáját felemésztette, és mikor kiderült, hogy a konferencia elmarad, nem szólt a családjának. Ehelyett egy hétre
szobát foglalt és titkos vakációra vonult, hogy végre kipihenje magát. Csak egy kis nyugalmat szeretett volna, de az események váratlan fordulatot vettek. Sally találkozott egy férfival – Mark Bretherickkel.
Minden részlet megegyezik: lakóhely, munka, Geraldine, a feleség és Lucy, a kislány. Mindezek ellenére a hírekben mutatott férfit Sally még soha nem látta, Geraldine-t és Lucyt pedig meggyilkolták…"

.....................

Remek volt az Idegen arcocska, kifejezetten szerettem a Bántó távolságot is, és nagyon de nagyon vártam, hogy jöjjön a 3. könyv. Okos, értelmes, kifejezetten női thrillerek: nem folyik a vér, nincs nyílt erőszak, mégis   tapintható végig a feszültség.

Ezt várom a Holtpont olvasása során is: valami izgalmas élethelyzetet, egyszerűnek induló mindennapokat és valami olyan váratlan eseményt, amibe a főhős belesodródik, úgy, ahogy akármelyik nő belesodródhatna.

Kinőttem már a "menjünk szellemekre vadászni az elhagyatott erdei házba!" és a "vágjuk le az utat a kísértetkastély parkján át, mert az jó ötlet" tini-borzongáson. Sophie Hannah műveiben arcul csap, hogy ebben szinte semmi különleges nincs, ez bárkivel megtörténhet - és pont ettől jó.

Izgalmas, fordulatos, intelligens - már csak valami finom fagyi (hajrá nyár!) és egy "gyerekmentes" délután kell a kikapcsolódáshoz. Azt hiszem, hívom a nagyit.

......................................................................

A nyomtatott változattal egy időben megjelent e-könyv formátumban is! 

Robert Pobi - Vérember

Uhhh. Ez volt az első gondolat, mikor megláttam a borítót. Ebben minden benne volt: felkészültem a rettegésre, a szörnyűségre, a félelemre - és ezzel együtt az unalomra. Nem nekem való ez, nem szeretem az ilyen könyveket.

És igazam lett... aztán mégsem. Feszengtem az első oldalaknál. Folyton a borítót néztem, és azon gondolkodtam, hogy nem vagyok már 16 éves tini, hogy élvezzek egy ilyen könyvet. Le is tettem, nekiláttam a Mentőcsónaknak.

De csak nem hagyott nyugodni az a nyomorult könyv. Éjjel, kislámpa mellett, minden neszre megremegve, és közben mindig a "most már tényleg ez az utolsó fejezet", de aztán újabb és újabb oldalakon siklottam át pillanatok alatt.

Hogy mondjam el, milyen, anélkül, hogy ne lenne spoiler és ne lenne közhelykavalkád? Letehetetlen? Az. Sodró. Lendületes. Könnyen olvasható, Robert Pobi remekül ír - nem divatos a stílusa, nem szaggatott, nem erőlködik. Durva, nyers, könyörtelen, ugyanakkor lendületes, intelligens...

Ha film lenne, az a film lenne, amit utána újra és újra látni akarsz. Kukoricával, takaróba bújva, csak hogy mégegyszer megnézd ezt vagy azt a jelenetet: a jelenetek többsége ugyanis nem öldöklős. Szép helyszín, izgalmas főhős, összetett karakterek, bonyolult viszonyok. Kettősség mindenhol: nem makulátlan a szuperzsaru és nem is teljesen ördög, akit annak hiszünk.

Ha már itt tartunk, legalább 10-szer hittem azt, hogy hohohohóóó, Robikám, tényleg azt hiszed, ennyire nem látok át a szitán? Olyan egyértelmű, hogy ő lesz a gyilkos, hogy ő a rossz fiú, ugyanakkor néhány dolog iszonyatosan bosszantott. Logikátlan. Nem is értem. Próbáltam leleplezni az írót, a titkot, a gyilkost, nyomoztam és kutakodtam, visszalapoztam és kerestem a puzzle hiányzó darabjait.

A végén összeállt. Tripla csavar, a torkomban gombóc, és most nekiállok újra elolvasni: brilliáns. Minden részlete, minden szála gondosan megrajzolt, elvarrott, élvezhető.

Még azoknak is, akik nem kedvelik ezt a műfajt. Egyértelműen az utóbbi időszak legnagyobb meglepetése számomra.