Uhhh. Ez volt az első gondolat, mikor megláttam a borítót. Ebben minden benne volt: felkészültem a rettegésre, a szörnyűségre, a félelemre - és ezzel együtt az unalomra. Nem nekem való ez, nem szeretem az ilyen könyveket.
És igazam lett... aztán mégsem. Feszengtem az első oldalaknál. Folyton a borítót néztem, és azon gondolkodtam, hogy nem vagyok már 16 éves tini, hogy élvezzek egy ilyen könyvet. Le is tettem, nekiláttam a Mentőcsónaknak.
De csak nem hagyott nyugodni az a nyomorult könyv. Éjjel, kislámpa mellett, minden neszre megremegve, és közben mindig a "most már tényleg ez az utolsó fejezet", de aztán újabb és újabb oldalakon siklottam át pillanatok alatt.
Hogy mondjam el, milyen, anélkül, hogy ne lenne spoiler és ne lenne közhelykavalkád? Letehetetlen? Az. Sodró. Lendületes. Könnyen olvasható, Robert Pobi remekül ír - nem divatos a stílusa, nem szaggatott, nem erőlködik. Durva, nyers, könyörtelen, ugyanakkor lendületes, intelligens...
Ha film lenne, az a film lenne, amit utána újra és újra látni akarsz. Kukoricával, takaróba bújva, csak hogy mégegyszer megnézd ezt vagy azt a jelenetet: a jelenetek többsége ugyanis nem öldöklős. Szép helyszín, izgalmas főhős, összetett karakterek, bonyolult viszonyok. Kettősség mindenhol: nem makulátlan a szuperzsaru és nem is teljesen ördög, akit annak hiszünk.
Ha már itt tartunk, legalább 10-szer hittem azt, hogy hohohohóóó, Robikám, tényleg azt hiszed, ennyire nem látok át a szitán? Olyan egyértelmű, hogy ő lesz a gyilkos, hogy ő a rossz fiú, ugyanakkor néhány dolog iszonyatosan bosszantott. Logikátlan. Nem is értem. Próbáltam leleplezni az írót, a titkot, a gyilkost, nyomoztam és kutakodtam, visszalapoztam és kerestem a puzzle hiányzó darabjait.
A végén összeállt. Tripla csavar, a torkomban gombóc, és most nekiállok újra elolvasni: brilliáns. Minden részlete, minden szála gondosan megrajzolt, elvarrott, élvezhető.
Még azoknak is, akik nem kedvelik ezt a műfajt. Egyértelműen az utóbbi időszak legnagyobb meglepetése számomra.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése