Raina Clear Weber Titkot tudok

Bennem egyszerűen összeadódott a két kép története, de mivel most este csaptak le rám a barátnőim, hogy nemár, hogy nem írom le, én nem vagyok megelégedve a szöveg kidolgozottságával, ezzel együtt nem szeretnék lemaradni legalább arról, hogy beküldöm, mert nem vagyok papírkutya. A nevem nyilván nem ez, de ezen szoktam mostanában írni, ha nyilvánosságra hozzátok mégis, kérlek, Ti is ezt használjátok. Előre is köszönöm! Íme a szöveg tehát tőlem-melyben az első, és az utolsó mondat lesz ismerős:

----------------------------------

"Tudta, hogy meg kell tennie. A nővére a szeme láttára vonult be a templomba, hogy összekösse az életét azzal a férfival. A férfival, aki apa szerint a leggazdagabb ember kilenc vármegyében, és akire anya is rajongással nézett, tekintetében a már hervadásnak indult asszony lemondó, néma kívánásával. Mindenki csodálatos embernek hitte. Olyannak, aki leendő családját bizton a tenyerén hordozza majd. Maja azonban tisztában volt a teljes igazsággal. Éjjeli, titkos bolyongásai során gyakorta volt alkalma megfigyelni Gáspárt, amint a régi templom romjai között tiltott szertartással hódolt egy titokzatos istenségnek . A kislány csak sejtette, mifélét, mert odanézni soha nem mert. Két kezével szemét eltakarva, ujjai résein át kislány módra kukucskált. Vonzotta a nyilvánvalóan titkos történés, mely testét borzongással töltötte el, szívét egyszerre szorította össze, és feszítette is a jóleső, de félelemmel teli bizonyosság: titkot tudok! Látlak! Látom, ahogy a fehér ruhás lányok színüket változtatják, és a földet elönti egy keskeny, vérvörös patak, mintha csak éppen vérüket, lelküket, női mivoltukat csonkította volna meg valaki. Tompa sikolyukat messzire hordja a szél… Maja, aki afféle kíváncsi gyermekként gyakran járt-kelt a faluban, erdőn-mezőn kószálva, ismerte ezeket a lányokat. A kislánykorból frissen felserdülve büszkén viselték kamaszlányságuk hímporát, szemükben a kérdő ártatlanság mellé be-bekúszott már a felnövekvő női vágyakozás kísértése. Gáspár karjában, férfitestének súlya alatt túlságosan későn döbbentek rá az eredendő bűnnél is borzalmasabb sorsra, amelyet egy elátkozott kéz vésett könyvébe, saját, lehulló friss vérükkel. Közönséges földi halandó szemével észrevehetetlen nyomokat hordoztak eztán. Lelkük mélyén, a szívükben, és a testük legtitkosabb rejtekén is. Maja megérezte, hogy magukban hordozzák az üres jövőt, az üresrémek leszármazottainak szíve már méhükben dobogott. Meg kell tennem! Meg kell tennem! - zakatolt a kislányban mélyen, legbelül. - Meg kell akadályoznom, Tünde nem mehet hozzá ehhez a szörnyeteghez! Nem tehet neki fogadalmat! Mert abban a pillanatban, ahogy az eskü elhagyja a nővérem ajkát, valami szörnyűség történik. Érzem, tudom, hogy így lesz! Meg kell tennem! Meg kell akadályoznom! Meg kell mentenem a nővéremet! Meg kell mentenem a családomat! Hirtelen, ösztönétől vezérelve toppantott kopogós, ünnepi cipője sarkával a templom márványlépcsőjén. Az első toppantása a vőlegény lábát érte, mire a felszentelt épület sóhajtott egyet, Gáspár pedig döbbenten meredt a masnival a hajában ártatlanul rámosolygó Majára. Átokra nyílt a szája a szép vőlegénynek, megnyerő külsejéről rétegekben hámlott le a kedvesség, a bőrrel, hússal együtt. Pillanatokkal később egy izzó szemgödrű, hátborzongató csontváz magasodott a vőlegény helyén. Valaha volt szája torz vigyorba rándult, már rántotta volna magához kedvesét, de csontkeze csak az üres levegőt markolta. Tünde eltűnt. Az üresrém felordított, hangja messzire szólt a feltámadt szélben. - Nem lesz hatalmad felette! Soha! – Maja még mindig szelíden mosolygott, cipősarka másodszorra is erélyesen koppant a templom küszöbén. Az épület korábbi sóhaja szélviharrá dagadt. Oly hirtelen történt minden, hogy a násznépnek feleszmélnie sem volt ideje. Egy szemvillanás alatt eltűntek, mindannyian. Se menyasszony, se örömszülők, se rokonok, se a falu apraja-nagyja. Csak az üresrém magasodott fenyegetően Maja fölé, tátotta hatalmas, bűzös száját, hogy kiharapja a kislány vörös vérrel buzgó szívét. Ekkor, néhány méternyi távolságból csengő gyermekkacaj hangzott fel, de nem örömteli, édes, és gondtalan, hanem gúnnyal teli. A csúfolódó kislányszopránra rátercelt két másik, vékonyka hang: - Itt vagyunk! El akarsz kapni minket? Gyere, próbáld meg, fogócskázz velünk! Ha nyersz, megharaphatsz, de ha mi nyerünk, magunkkal viszünk! Az üresrém üvöltve perdült meg csontos sarkán, szemgödre belekáprázott a látványba. Maja testén a koszorúslány pöttyös perkálja helyett matrózruha feszült, fejéről az óriási masni eltűnt, és két másik matrózruhába öltözött kislánnyal karöltve állt egy romos, félig leomlott templom mellett. A rom kísértetiesen emlékeztetett arra, amelyben pillanatokkal azelőtt megházasodni készült, hogy borzalmas teremtésére feltehesse a koronát, és ellenállóbb, nálánál is elsöprőbb erejű utódot nemzzen a kiválasztott, tökéletes emberi lénnyel. Nem létező szívét elöntötte a rettegés, mert pontosan tudta, mi következik. Átkozta magát, némán sújtó, gyilkos átokkal, de az sem menekíthette meg a tiszták bosszújától. Tudta, hogy ezúttal veszített. Sosem lett volna szabad Tündére szemet vetnie, akit tiszták védelmeztek az ő fajtájától. Ráeszmélt, hogy hiába volt minden, a falubeli lányok sosem fognak már életet adni apró pokolfajzataiknak. Egy utolsó rémes ordításba veszve alig kivehetően hangzott fülébe az utolsó dobbantás. Maja talpához a másik két tiszta is csatlakozott, három cipősarok koppant a romos templom falának tövében. A lányok álltak, arcukat a viharba tarva, és csak kacagtak, kacagtak. A talpuk alatt megremegett a föld."