Mesék a Teljességhez

Tamás Zsuzsa csodaszép mesekönyvében az újszülött királylány sír, csak sír. Fenséges szülei kitalálják: csak akkor nyugszik meg, ha teleírják neki a Teljesség könyvét. 

Tamás Zsuzsát kérdeztük: Hány mese kell esténként a Teljességhez, hogy álomba ringassa a kislányaidat?

Tamás Zsuzsa. "Ha a négyéves kislányomat, Zsófit kérdeznéd, valószínűleg azt mondaná, meséből sohasem elég. Ő a nap huszonnégy óráját mesében tölti: amikor épp nem én olvasok fel neki, akkor maga költ szebbnél szebb történeteket, vagy kedvenc mesehősei bőrébe bújik, és számunkra is kiosztja a szerepeket. Rengeteget „olvas”: órákon át képes a könyveit bújni, ilyenkor felolvas belőlük, sorról sorra, lapról lapra haladva – siettetni nem érdemes, mert csak sírás lesz a vége. De bármilyen írott felületből mesét kanyarít: szinte bánom, hogy előbb-utóbb igazából is megtanul olvasni, és ott, ahol eddig tündéreket, törpéket, beszélő állatokat sejtett, hashajtóreklámot, omega-3 zsírsavat vagy árleszállítást talál majd.

A kérdés egyébként az elevenembe vág. Amióta megszületett a második kislányom (Sári a héten lesz 3 hónapos), természetesen megváltozott az esti menetrendünk is. Azon kaptam magam egy idő után, hogy függetlenül attól, hogy hogyan telt a napunk, kínzó hiányérzetem támad, ha nem én mondok esti mesét Zsófinak. Pedig gyakran ésszerűbb volna, ha ezt a feladatot a férjemre hagynám, hiszen van dolgom elég – csakhogy a meseolvasás nem feladat.

Zsófi számára sok változást hozott a tavalyi ősz: elkezdte az óvodát, tudta, hogy hamarosan kistestvére születik, és még új lakásba is költöztünk... Sajnáltam, hogy hirtelen ennyi mindennel kell megküzdenie, és úgy akartam esti mesét választani számára, hogy az valóságos mesefolyam legyen, egy biztos pont a sok változás között. Így esett a választásom a Nils Holgerson csodálatos utazására, amely ugyan helyenként némi finomításra szorult (még szerencse, hogy elég jól tudok improvizálni), de estéről estére csodálatos utazást jelentett mindkettőnk számára.

A regény még nem ért véget, amikor Sári megszületett. Az első napok boldog őrületében (szokni kellett a négyfős létezést) a Nils Holgerson jelentett megnyugvást: hogy minden úgy van, ahogy „régen”, anyukához továbbra is hozzá lehet bújni, lehet együtt izgulni, nevetni, várni a folytatást... Nagyon fontos volt nekem is, hogy e felől biztosítsam a kis nagylányom, és bármilyen kialvatlan voltam, akár a saját pihenésem rovására is szívesen áldoztam időt ezekre az együttlétekre.

Mondják, hogy a babák sok mindent hallanak az anyaméhben... Hát én azt hiszem, az esti meséinket Sári is hallhatta, és szerethette is őket. Amikor először alakult úgy, hogy egyedül kellett elaltatnom a lányokat, engedtem Zsófi unszolásának, és hosszas felolvasásba kezdtem – Sárit pedig álomba ringatta a hangom. Éreztem, ahogy megnyugszik, ellazul. Ez azóta többször megismétlődött, úgyhogy biztosan nem véletlen volt. Alig várom, hogy közösen hallgassanak mesét, úgy értem, együtt merüljenek bele egy történetbe, és én tolmácsolhassam nekik.

De addig még sok-sok este telik el úgy, hogy igyekszem megosztani magam kettejük között, s aztán vagy sikerül a mutatvány, vagy nem. Mert Teljesség, az persze nincsen. De ne is legyen: az arra való törekvés maga az élet."

Rákapcsolunk:) - avagy hírek röviden

1., Új honlapunk van.

Frissebb, üdébb, áttekinthetőbb, sokkal inkább igazodik az olvasóink/vásárlóink igényeihez. Szeretjük:)

2., Íme az őszi-téli újdonságaink.

Kattintsatok, böngésszétek: Müller Péter, Makk Károly, Cameron Diaz, Diane Keaton, Uri Geller, Rosenstein szakácskönyv, Bajor Imre - Kicsihuszár, Magyar jazz, Sorskönyv 2., szépirodalom, Házipatika... nézzétek meg!

3.,  Alktói kihívást hirdetünk egy nagyon helyes, dinamikus kézműves csapat közreműködésével. 

Ti melyik könyvet várjátok legjobban? Írjátok meg Facebookon a bejegyzés alá, egy szerencsés olvasónknak teljesül az álma:)

Figyelem, figyelem!

Meghoztuk a legkirályabb unalomfalófat, punnyadásűzőket, lustaságrombolókat!

Van köztük lapozgatós, színezős-ragasztgatós, olvasásra csábító, szóval tessék csak tessék, könyvre fel!

Illés Péter - Nagyapa

Illés Péter : Nagyapa

„Tudta, hogy meg kell tennie.” Ezt írta! Na, ez rávall! Nagyapád már csak ilyen volt. Nyakas! Az a nő a rögeszméje lett neki. Amikor  11 évvel később kiszabadult, akkor is azt mondta, hogy nem bánja a dolgot. A véleményén sohasem változtatott. De szerintem bánta, már akkor bánta, mikor megtette. Amikor a hófehér menyasszonyi ruhát elöntötte a frissen pezsgő piros vér, ő pedig ott állt ledermedve. Bánta az! Magát már nem volt ereje persze megszúrni . Aztán a kést kicsavarták a kezéből. Csak a feszületet nézte, akkor is, amikor a csendőrök megérkeztek. Így mesélték a dolgot, én nem tudom.  Ez a kép az utolsó arról a nőről azt tudom, de hogy nagyapád öregkorára miért tartotta meg, és miért tette így el ezzel a levéllel együtt, az számomra rejtély. Na mindegy. Ezekre a régi dolgokra nincs is időnk most. De te szereted az ilyen családi történeti dolgokat, gondoltam odaadom neked. Mi ma délutánra kipakolunk a házból, jönnek a vevők a pár nap múlva megnézni, akkorra szeretném, ha rend lenne. Na mennem is kell, szia, majd beszélünk.

Az ajtó becsukódott nagynéném mögött én meg ottmaradtam egy régi fotóval, és egy megsárgult levéllel, melyek láthatólag  jó ideje összetekerve heverhettek valahol. A madzag több helyen is kidörzsölte a kiszáradt papírt, amire a levél íródott, de azért a tetején a megszólítást kivéve olvasható volt. Két hónapja halt meg nagyapám. Különös ember volt. Azt tudtam, hogy ült börtönben még családalapítás előtt, de hogy miért, azt nekem senki sem mesélte el sohasem. Én valami garázdaságra gondoltam, mert elég konok ember volt. Leültem az előtér lépcsőjére, széthajtottam a levelet, és olvasni kezdtem.

„Menj csak, menj! Én nem voltam elég jó neked, elég gazdag, eléggé úr! De én is elmegyek a templomhoz, amikor téged oda visznek. Ott fogok állni a lépcső alján, ünneplőben. Nem, nem fogok inni, nekem arra nincsen szükségem. Végignézem, ahogy felmégy a lépcsőn karjába kapaszkodva annak a városinak. Te is látni fogsz engem. Látni fogod rajtam, hogy szerettelek, hogy úgy szerettelek, ahogy más soha nem fog szeretni téged! De ha én nem vagyok jó neked, majd meglátod, hogy senki sem lesz az neked. Téged már nem fog senki szeretni rajtam kívül, mert nem engedem. Ha nem akartál enyém lenni az oltárnak ezen felén, majd enyém leszel azon a másikon! Meg kell tennem, tudom, hogy az enyém légy!”

Odakint elkezdett az eső esni. Sokáig ültem a kövön a megsárgult családi titokkal, nagyapám búcsúlevelével, és szeretője utolsó fényképével  a kezemben, és Zitára gondoltam. Fél éve hogy elhagyott. Összejött egy újgazdag majommal, és úgy hallottam már az eljegyzést tervezgetik. Nem voltam neki elég pénzes…  Hagynom kéne a fenébe, de gondolni sem tudok más nőre azóta. Tíz kilót fogytam, nyugtatókon élek. Ahogy ott ültem, és nagyapám levelét újra és újra elolvastam azt éreztem a szavai az enyémek is, és lassan megfogalmazódott bennem valami. Tudom, hogy meg kell tennem….

Lovranits Júlia Villő - Pitypang

Pitypang

Tudta, hogy meg kell tennie. Akkor is, ha a felnőttek esetleg dühösek lesznek miatta. Az esküvőket egyébként mindig utálta: a semmilyense ízű tortákat, a zsíros gulyásokat, a kényelmetlen kis, fehér lakkcipőit és az irdatlan masnit, ami húzta a haját, de ilyenkor Anya mindig kötelezően a hajába tette.

Na meg valahogy a temetéseken meg az esküvőkön minden olyan zavarbaejtő, a felnőttek is megszűnnek normálisan viselkedni: sírnak, nevetnek, és mindenért összeszidják a gyerekeket. Mint amikor tavaly Katókáék esküvőjén Miklós bácsi berúgott és mindenkivel táncolni akart,  még a Nagymamával és vele, Cilivel is, aztán elaludt az asztalon. És rá bezzeg senki nem mert rászólni, pedig a Nagymama megmondta, hogy Miklós bácsi veri a feleségét, akitől három gyereke is van, most meg még a munkáját is otthagyta. Csak úgy, úri passzióból, mert a vasutasság nem neki való, azt mondta. De hogy akkor miből tartja el a három gyereket meg az Icát, azt bezzeg nem tudta kitalálni.

Amikor meg ő, Cili lökte ki Anya kezéből a kávésbögrét, abból meg jókora patália lett. És senkit nem érdekelt, hogy csak egy szúnyogot akart elhajtani Anya karjáról. Ő igazán nem tehetett róla, hogy csupa kávé lett Anya legszebb nyári ruhája, jót akart, és egy kis kávé, amit ki is lehet mosni, valahogy nem látszott akkora bűnnek, mint a nagy, kék-zöld foltok Icának a karján meg a szomorúság a szemében. De a felnőttek furcsák. Különösen családi ünnepeken. Borzasztó.

Most meg anya zokog, majd’ a szíve szakad bele, pedig hát mi értelme, amikor Anna olyan boldog a Ferivel? Majd eljönnek őket meglátogatni és kész, mit kell emiatt sírni?

Anna is egy undok egyébként, hiszen egyszer régen megígérte, hogy ha valaha férjhez megy, Cilike kötheti az esküvői csokrát. Azokból a virágokból, amiket otthon Anna is, Cili is úgy szerettek a kertben. Még a nagy, felnőtt Anna is sokat játszott velük, koszorút font a kishúgának belőle, azt mondta, amikor annyi idős volt, mint Cili, neki is kedvencei voltak.

 Most meg tessék, ott viszi az utálatos, bolti csokrot. Anya csak annyit mondott, amikor felhozta neki a dolgot, hogy „Ne butáskodj, Cilikém, hiszen akkor Anna csak viccelt!” Aztán még nagy türelmetlenül rá is ripakodott, hogy reméli, nem akarja ezzel Annát fárasztani most. Most? De hát mikor máskor? Hiszen mindjárt belépnek a templomba. És milyen buta vicc az ilyen, az ember valamit vagy megígér, vagy sem.

Úgy érezte, igazságtalanság, hogy Anya azt se engedte meg, hogy Annát emlékeztesse a régi ígéretére. Ha mindenki más meg is fog haragudni, Anna érteni fogja, biztosan. Cili végre határozott: eldobta a faágat, amit addig idegességében markolászott, elővette a zsebéből a kis, sárga pitypangcsokrot, és mi előtt bárki megakadályozhatta volna benne, odaszaladt a nővéréhez és egy nagy, kicsit nyálasra sikerült puszi kíséretében a kezébe nyomta.

Abban a pillanatban Anna, aki egész addig még valahogy tartotta magát, hirtelen megállíthatatlanul zokogni kezdett.

Hát, ilyen furcsák a felnőttek!

Tamás Zsuzsa: Macskakirálylány

Úgy kezdődik, mint egy népmese. Öregerdő közepén tanácstalankodó királyfi? Hallottunk már ilyenről! De itt el is engedhetjük a régi mesék fonalát, hamar világossá válik, hogy ez akkor is ízig-vérig modern, 21. századi történet, ha nincsen benne mobiltelefon, helikopter vagy épp a szokásosnál zsémbesebb Hófehérke.

Tamás Zsuzsa hősei első ránézésre jól éreznék magukat Benedek Elek történeteiben is, de azért ez az öreg király egy kitaposott mamusz megpörgetésével mutat utat szerencsét próbáló fiának, a királyfi meg közös takarítás közben beszéli meg az élet dolgait a port törölgető cicával...

S mindehhez nem a tündérmesék rendületlen derűje uralja a kötetet, mert – bármilyen furcsa is ezt kimondani, de – a Macskakirálylány inkább a bánat könyve. Nem csoda, hogy a mese közepén szomorúságversenyt rendeznek mélabús hőseink. Pontosabban a szomorú mesék szépségversenyét. Ebben a versenyben, ha egyszer tényleg megrendezték volna, alighanem Lázár Erviné lett volna a babérkoszorú, nem csoda hát, hogy a hősök mesélte történetek is az ő mesenovelláit idézik meg – ezúttal verses formában. Finom humor, nagy szív, gyönyörű nyelvezet s afféle amarillás, Bab Berci-s, „szuttyongató szomorúság” – Tamás Zsuzsa lázári öröksége ez.

De a könyv nem itt, nem így ér véget, a hepiend azért itt is dukál. Ám hogy a derű is beköszönhessen, meg kell mártóznunk a bánatban, sőt néha úgy érezhetjük, egy-egy szereplő talán el is merült benne, talán nem is tud már kikeveredni belőle. De ez a mese arról is szól, hogy mindennek megvan az ideje. Tudni kell, mikor engedjünk el valakit, mikor térjünk vissza hozzá, tudni kell legyőzni a kíváncsiságunkat, ha nincs még itt az ideje egy élethelyzetnek, vagy éppen egy könyvnek, egy történetnek.

Tamás Zsuzsa nem siette el gyermekírói debütálását. Tehetségéről sokan tudtak, tudnak, de ez a rövidke könyv is lassan született meg, sok idő eltelt, mire kézbe vehettük. De ha valaki azt mondja, túl sokáig kellett rá várni, akkor nem olvasta elég figyelmesen a Macskakirálylányt. Mert abban benne van:

„– Idejekorán? Az azt jelenti, hogy korán? […]

– Épp ellenkezőleg, Sárikám! Azt jelenti, »idejében«.”

Vannak dolgok, amikhez türelem kell. Nem véletlen, hogy a Macskakirálylány történetét nem a Bánatos királyfi anyukája mondta el. Bár talán övé az egyik legjobb mondat a könyvben, a fiának írt levélben: „…azt a kék bársonynadrágodat, amit már rongyosra hordtál, odaadtam a szomszédnak, Hamargitkának, ő hamarjában príma kis izéket készít belőle, na, mondd már, hát nem tudom, nekem nincs türelmem ilyen kis izéket készíteni…”

Ugye, már értjük, miért kellett olyan messzire, az Öregerdő közepére, a legmohosabb lábú, recsegő fa törzsén egy lépéssel túl, de a legsötétebb erdőmélyi feketeségen egy gyertyagyújtásnyival innen keresgélnie a királyfinak, hogy megtalálja a feleségét, s megtanulja, mit jelent az idejekorán.

Gombos Péter

Raina Clear Weber Titkot tudok

Bennem egyszerűen összeadódott a két kép története, de mivel most este csaptak le rám a barátnőim, hogy nemár, hogy nem írom le, én nem vagyok megelégedve a szöveg kidolgozottságával, ezzel együtt nem szeretnék lemaradni legalább arról, hogy beküldöm, mert nem vagyok papírkutya. A nevem nyilván nem ez, de ezen szoktam mostanában írni, ha nyilvánosságra hozzátok mégis, kérlek, Ti is ezt használjátok. Előre is köszönöm! Íme a szöveg tehát tőlem-melyben az első, és az utolsó mondat lesz ismerős:

----------------------------------

"Tudta, hogy meg kell tennie. A nővére a szeme láttára vonult be a templomba, hogy összekösse az életét azzal a férfival. A férfival, aki apa szerint a leggazdagabb ember kilenc vármegyében, és akire anya is rajongással nézett, tekintetében a már hervadásnak indult asszony lemondó, néma kívánásával. Mindenki csodálatos embernek hitte. Olyannak, aki leendő családját bizton a tenyerén hordozza majd. Maja azonban tisztában volt a teljes igazsággal. Éjjeli, titkos bolyongásai során gyakorta volt alkalma megfigyelni Gáspárt, amint a régi templom romjai között tiltott szertartással hódolt egy titokzatos istenségnek . A kislány csak sejtette, mifélét, mert odanézni soha nem mert. Két kezével szemét eltakarva, ujjai résein át kislány módra kukucskált. Vonzotta a nyilvánvalóan titkos történés, mely testét borzongással töltötte el, szívét egyszerre szorította össze, és feszítette is a jóleső, de félelemmel teli bizonyosság: titkot tudok! Látlak! Látom, ahogy a fehér ruhás lányok színüket változtatják, és a földet elönti egy keskeny, vérvörös patak, mintha csak éppen vérüket, lelküket, női mivoltukat csonkította volna meg valaki. Tompa sikolyukat messzire hordja a szél… Maja, aki afféle kíváncsi gyermekként gyakran járt-kelt a faluban, erdőn-mezőn kószálva, ismerte ezeket a lányokat. A kislánykorból frissen felserdülve büszkén viselték kamaszlányságuk hímporát, szemükben a kérdő ártatlanság mellé be-bekúszott már a felnövekvő női vágyakozás kísértése. Gáspár karjában, férfitestének súlya alatt túlságosan későn döbbentek rá az eredendő bűnnél is borzalmasabb sorsra, amelyet egy elátkozott kéz vésett könyvébe, saját, lehulló friss vérükkel. Közönséges földi halandó szemével észrevehetetlen nyomokat hordoztak eztán. Lelkük mélyén, a szívükben, és a testük legtitkosabb rejtekén is. Maja megérezte, hogy magukban hordozzák az üres jövőt, az üresrémek leszármazottainak szíve már méhükben dobogott. Meg kell tennem! Meg kell tennem! - zakatolt a kislányban mélyen, legbelül. - Meg kell akadályoznom, Tünde nem mehet hozzá ehhez a szörnyeteghez! Nem tehet neki fogadalmat! Mert abban a pillanatban, ahogy az eskü elhagyja a nővérem ajkát, valami szörnyűség történik. Érzem, tudom, hogy így lesz! Meg kell tennem! Meg kell akadályoznom! Meg kell mentenem a nővéremet! Meg kell mentenem a családomat! Hirtelen, ösztönétől vezérelve toppantott kopogós, ünnepi cipője sarkával a templom márványlépcsőjén. Az első toppantása a vőlegény lábát érte, mire a felszentelt épület sóhajtott egyet, Gáspár pedig döbbenten meredt a masnival a hajában ártatlanul rámosolygó Majára. Átokra nyílt a szája a szép vőlegénynek, megnyerő külsejéről rétegekben hámlott le a kedvesség, a bőrrel, hússal együtt. Pillanatokkal később egy izzó szemgödrű, hátborzongató csontváz magasodott a vőlegény helyén. Valaha volt szája torz vigyorba rándult, már rántotta volna magához kedvesét, de csontkeze csak az üres levegőt markolta. Tünde eltűnt. Az üresrém felordított, hangja messzire szólt a feltámadt szélben. - Nem lesz hatalmad felette! Soha! – Maja még mindig szelíden mosolygott, cipősarka másodszorra is erélyesen koppant a templom küszöbén. Az épület korábbi sóhaja szélviharrá dagadt. Oly hirtelen történt minden, hogy a násznépnek feleszmélnie sem volt ideje. Egy szemvillanás alatt eltűntek, mindannyian. Se menyasszony, se örömszülők, se rokonok, se a falu apraja-nagyja. Csak az üresrém magasodott fenyegetően Maja fölé, tátotta hatalmas, bűzös száját, hogy kiharapja a kislány vörös vérrel buzgó szívét. Ekkor, néhány méternyi távolságból csengő gyermekkacaj hangzott fel, de nem örömteli, édes, és gondtalan, hanem gúnnyal teli. A csúfolódó kislányszopránra rátercelt két másik, vékonyka hang: - Itt vagyunk! El akarsz kapni minket? Gyere, próbáld meg, fogócskázz velünk! Ha nyersz, megharaphatsz, de ha mi nyerünk, magunkkal viszünk! Az üresrém üvöltve perdült meg csontos sarkán, szemgödre belekáprázott a látványba. Maja testén a koszorúslány pöttyös perkálja helyett matrózruha feszült, fejéről az óriási masni eltűnt, és két másik matrózruhába öltözött kislánnyal karöltve állt egy romos, félig leomlott templom mellett. A rom kísértetiesen emlékeztetett arra, amelyben pillanatokkal azelőtt megházasodni készült, hogy borzalmas teremtésére feltehesse a koronát, és ellenállóbb, nálánál is elsöprőbb erejű utódot nemzzen a kiválasztott, tökéletes emberi lénnyel. Nem létező szívét elöntötte a rettegés, mert pontosan tudta, mi következik. Átkozta magát, némán sújtó, gyilkos átokkal, de az sem menekíthette meg a tiszták bosszújától. Tudta, hogy ezúttal veszített. Sosem lett volna szabad Tündére szemet vetnie, akit tiszták védelmeztek az ő fajtájától. Ráeszmélt, hogy hiába volt minden, a falubeli lányok sosem fognak már életet adni apró pokolfajzataiknak. Egy utolsó rémes ordításba veszve alig kivehetően hangzott fülébe az utolsó dobbantás. Maja talpához a másik két tiszta is csatlakozott, három cipősarok koppant a romos templom falának tövében. A lányok álltak, arcukat a viharba tarva, és csak kacagtak, kacagtak. A talpuk alatt megremegett a föld."

Máté Brigitta - Némán gyűlölni

Róza esküvője

Sosem felejtem el azt a pillanatot. A percet, amikor ránk nézett. Szemében mindent láttunk, az összes érzelmet, haragot és gyűlöletet, amelyet irántunk táplált. Az esküvő, melyet évek óta vártak a falubeliek, végre megköttetett, de nem szerelemből. Tudta, hogy meg kell tennie; ezt várták tőle.

Pedig lehetett volna boldog is. Egy egyszerű parasztlegénnyel, mint amilyen a Jóska volt a szomszédból. Gyerekkoruk óta ismerték egymást, együtt rohangáltak erdőn-mezőn keresztül. Ő adta az első csókot, és még a nővérem is úgy gondolta, hogy hozzá megy feleségül, mert ez tűnt logikusnak, elrendeltetettnek.

Bezzeg az András, a gazda fia! Bármennyire is jó partinak számított, senki nem mert igazán közeledni felé. Az apja döntött mindenről, így aztán minden valamire való lány az ő kegyeibe próbált beférkőzni. A falunapokon, melyet persze mindig ők rendeztek, jött a sok hajadon, maga sütötte kaláccsal, kenyérrel, saját hímzésű ruhákban, hogy elnyerjék tetszését.

No hiszen, nekem aztán hiába mondták ezt otthon, nem kellettem magam, de nem is kellettem az úri népnek! Kaptam is otthon emiatt, mert nekem kellett volna megfognom. Mint utóbb kiderült, az egész falu így gondolta. De a mi családunkban egyikünk sem az a fajta. Erre mit ad az ég?! A Róza megtetszett az Andrásnak. A nővérem egyáltalán nem akarta, fenyegetőzött, sírva térdre borult jóapánk előtt, de nem volt választása. Apánk előtt senkinek sem volt.

Így aztán a következő falunapon, a szomszédok és az összes jelenlevő szeme láttára összeadták őket. Évekkel később is, pedig addigra már megbékéltek egymással, megtanulták tisztelni a másikat, sőt gyermekeik is születtek, akkor is csak az élt mindenki emlékezetében. Az a gyűlölettel, keserűséggel teli pillanat, ami a fotográfusnak köszönhetően fennmaradt.

Fotó: Fortepan

Marosi Viktória - Új kezdet

Tudta, hogy meg kell tennie. Feszülten, lassan vette a templomhoz vezető lépcsőfokokat. Még egyszer, utoljára átgondolta mi vár rá. Az idő gyorsan telt és a ceremónia elkezdődött, eljött hát az idő. Alig figyelt arra amit a pap mond, csak arra tudott gondolni, hogy ezzel életének egy szakasza lezárul. Holnaptól minden más lesz. - Elfogadod-e hites férjedül az itt megjelent Nádas Andrást? - hangzott el a kérdés. Egy pillanatnyi tökéletes, törékeny csend. - Nem - válaszolta határozottan és ezzel az idill apró darabokra hullt. Emelt fővel sietett végig a templomon, a rokonok még magukhoz sem tértek, ő már az ajtónál állt. Már nem állíthatták meg, végre felszólalhatott akaratuk ellen. Ugyanazokat a lépcsőfokokat lefelé már szabadon hagyhatta maga mögött. Beszállt a rá váró kocsiba, ami rögtön kigurult a templom udvaráról. Egy nagy sóhajjal engedte el minden feszültségét, minden kötelezettségét. Neves családba született, így minden tettét és szavát figyelték szülei már gyerekkora óta. Azt gondolták sikerült kinevelniük belőle minden igaz érzelmet, vágyat és akaratot az évek alatt. De az engedelmes álarc mögött pusztító vulkán szunnyadt. És ezt egy találkozás késztette kitörésre, egy találkozás messzi vidéken. Csupán pár órányi szabadságot kapott a figyelő tekintetek elől egy utazás alkalmával. De az elég idő volt arra, hogy megismerjen valakit aki mellett önmaga lehetett. Titkos levelezésük még hónapokig tartott, egészen az esküvő napjáig, mikor végre újra találkozhattak. A kocsi megállt, hogy felvegyen még egy utast. És ezzel a hölgy mellé beszállt a biztonságot, gyengédséget és teljes életet jelentő szerelme. Végre szabadon engedhette kalitkába zárt érzelmeit és könnyeivel küszködve nézett társa szemébe. Aztán már nem küzdött, mert végre eljött az az idő amikor nem kellett. Ahogy megölelték egymást, könnyei kanyargó patakot rajzoltak arcára. Nem volt szükségük szavakra, meghitt csendben folytatták útjukat egy messzi templom felé, ahol őszintén, boldogan mondhatják ki az igent. Így kezdődött el új, közös életük.

Marosi Viktória - Veszélyes kaland

Fotó: Fortepan

A talpuk alatt megremegett a föld. Az egy perce még vidáman szaladgáló lányok most feszülten keresték egymás tekintetét. Egy pillanatra mintha megállt volna az idő, csak lassan értették meg mi történik. A rom mögül kinézve tökéletes kilátás nyílt a dombtetőről a kisvárosra. És az annak végzetét hozó tankokra. A lakók riadtan menekültek, hogy elérjenek a szomszédos településre, menedéket keresni. A lányok azonban nem tudták mit tegyenek, hiszen egyikük sem itt élt. A környék falvaiból jöttek mind, hogy itt iskolába járhassanak. A balszerencse műve, hogy éppen mára terveztek kirándulást a várromokhoz. El kellett rejtőzniük, így behúzódtak a rom rejtekébe, várva a tankok távolodását. De a robaj pár perc múlva megszűnt, vészjósló csendet hagyva maga után. Egyikük kis idő elteltével, a többiek biztatására kimerészkedett, hogy megnézze mi történt. A tankok sora éppen alattuk állt meg pihenőt tartani és minden bizonnyal élelemtartalékot szerezni az akkorra látszólag teljesen kiürült városból. A lakók közül aki tudott, gyorsan elmenekült az erdő sötétjébe, a többiek pedig a pincékben kerestek rejtekhelyet. A katonák egyesével szálltak ki, nyújtózkodva, szemüket lassan hozzászoktatva a fényhez. Az aranyhajú lány, a legidősebb kis csapatukból visszasietett a lányokhoz. Mutatta, hogy maradjanak csendben és kövessék. Tudta, hogy észrevétlenül el kell jutniuk az erdőig, hogy azon át eljussanak a hegyek és dombok által védett falvaikba. Minden igyekezetük ellenére nem sikerült hangtalanul átjutniuk a dombon, csak remélhették, hogy a katonák hiába néztek feléjük, nem vették észre az öt, fűben hasaló lányt. De mikor az egyik egyenruhás elindult, hogy megnézze mi vagy ki csapott zajt, a riadt gyerekek rögtön folytatták útjukat az erdő felé. Tudták, ha beérnek a fák közé, anélkül, hogy észrevennék őket, biztonságban hazajutnak majd otthonukba. Az idősebbek vezetésével épp beértek a fák takarásába és összehúzták magukat, mikor a katona felért a dombtetőre. Percek teltek el feszült, néma csendben, ahogy a férfi gyanakodva nézett körül és a rom környékét ellenőrizte. Végül visszaindult társaihoz. De a lányok csak hosszú percekkel később mertek felkelni és futva indultak a jól ismert ösvényeken át falvaikba. Az erdőn átérve kifújták magukat és füleltek, de szerencsére nem követték őket. Megegyeztek, hogy nem szólnak senkinek kalandjukról, mert azzal csak félelmet hoznának szeretteikre. De hosszú évekkel később mesélhették gyermekeiknek és unokáiknak milyen veszélybe kerültek annak idején. És hálával gondoltak arra, hogy hogy ez volt egyetlen közvetlen háborús élményük. A katonák sosem találtak rejtett falvaikra.

Remenyik Ágnes - Virágok

Fotó: Fortepan

A talpuk alatt megremegett a föld. „Mi lehetett ez? Talán a közeli kőbányában robbantottak, s talán a detonáció ereje egészen eddig hatolt?” – gondolta a nő. A remegés megszűnt, s ők folytatták útjukat a közeli, romos templom felé. Az évszázadokon keresztül büszkén álló templomot egy gép és tucatnyi bomba szinte a földig rombolta a háborúban, néhány falmaradvány, pár ablak, meg temérdek kő maradt csak belőle.  Szerette a romokat, szerette a félhomályban megbújó múlt árnyait, szerette a finoman felcsapó dohos szagot, régen élt emberek keze nyomát.

Meredek volt a domb, az utolsó métereken a lábuk elé kellett nézniük, nehogy megcsússzanak a síkos talajon. Ahogy felértek, az egyik mellékhajó maradványánál megpillantottak három kislányt. 8-10 éveseknek tűntek. Kék szoknyát viseltek és fehér blúzt, kék masnival. Szokatlan ruha volt ez egy kiránduláshoz és szokatlan az októberi hűvöshöz képest. Felnőtteket nem láttak a közelben, hangjukat sem hallották. Vajon kivel érkeztek, mit csinálnak itt egyedül? Bámult a három kislány, szemükben nem csillogott a gyermekszemek pajkossága, arcuk a futó aggodalmon kívül más érzelmet nem mutatott. A férfi és a nő összenéztek, nem akartak szó nélkül tovább menni, hiszen lehet, hogy a gyerekeknek segítségre van szükségük.

-          Sziasztok! – köszönt nekik a nő barátságosan. – Talán eltévedtetek? Segíthetünk valamiben?

-          Nem, köszönjük. – szólalt meg a középső lány, ő tűnt a legmagabiztosabbnak.

-          Anyukánkat várjuk – szólalt meg a legkisebb.

-          Csitt! – csattant fel ingerülten a középső – mondtam már, hogy maradj csendben Lilly!

A nő tornacipője vékony talpán keresztül mintha finom rezgést érzett volna, s pár apró kavics bucskázott le egy közeli kőkupacról.

- Régóta vártok? Ha szeretnétek, használhatjátok a telefonomat? – próbálkozott újra a nő. – Mi a nevetek?

- Én Lilly vagyok, ők itt a nővéreim, Daisy és Poppy – vette át a szót újra a legkisebb lány.

- Nahát, nagyon szép neveket kaptatok, csupa virág.

- Igen, és anyának is virág neve van, Rose. Apa úgy hívott minket, hogy a virágoskert. – a kislány arca felélénkült, eltűnt róla az öreges árnyék. Futó vidámsága elillant, mikor nővére a karját durván megragadva maga mögé rántotta.

- Miért nem tudod befogni a szádat? Még bajba keversz minket!

Megint érezte a nő az előző remegést. Szeme sarkából mintha köveket látott volna pár centiméternyire felemelkedni a földről. Összeszorította a szemét. Csak káprázat, gondolta.

Lilly szemét elfutották a könnyek, panaszos sírás tört fel a torkán.

-          Én már nem akarok várni, olyan régóta várunk! Anyát akarom! Mikor jön már?

-         Ne sírj! – fordult hozzá Poppy – Anya megígérte, hogy sosem hagy el minket, meglásd hamar jönni fog.

-         Gyertek, így meg fogtok fázni, bekísérünk benneteket a faluba – ajánlotta fel biztatóan a nő.

-         Miért nem hagynak minket békén? Idejönnek, buta kérdéseket tesznek fel, rendőrt akarnak hívni! Hát miért nem tudnak csak úgy tovább menni maguk is! – üvöltött Daisy. Arcát eltorzította a düh, keze ökölbe szorult, a másik két lány összekapaszkodott a háta mögött. Erős szél kezdett fújni valahonnan, villám nélkül csattant az ég, remegett a föld, emberfejnyi kövek kezdtek hullani a falakról. A kirándulók arcuk elé kapták a kezüket, így próbálták védeni szemüket a szél sodorta portól. Hirtelen a föld megnyugodott, a szél elállt, s a követ is abbahagyták őrült táncukat. Felnéztek, a lányok eltűntek. Körbejárták a templomromot, közben a lányok nevét kiabálták. Semmi válasz. A férfi észrevett valamit, izgatottan hívta a nőt. Egy síremlék állt a főhajó közepén, a felirat szerint már 70 éve pihent itt valaki. A nő lesöpörte a port a márványlapról, hogy jobban lássa a feliratot. Itt nyugszik Rose, a virágoskert utolsó szála. A nő felpillantott, és nem értett semmit.

Remenyik Ágnes - Tudom a titkod

Tudta, hogy meg kell tennie. Már rég a tudomására hozták. Ha nem teszi meg, odaveszik minden. Birtokok, kötvények, házak, a ménes, az állatok. Nyomor várna rájuk. Őt nem érdekelné, szívesen lakna egy kicsi házban, taníthatna tanyasi iskolákban, ha csupán kenyér és tej jutna eledelül minden nap, az sem érdekelné. De mi lenne a többiekkel? Az apja belehalna a veszteségbe, anyja elsorvadna. És az ikrek? Ki fizetné az orvost, a gyógyszereket, ki fizetné az óvó-védő dadák sorát? Egy aprócska vágás, és a fiúk megfelelő segítség híján kínok között, lassan pusztulnának el. Őket nem hagyhatja szenvedni.

 Lassan lépdel fel a templom lépcsőjén. Itt az egész falu. Mindenki a legszebb ruhájában, vagy csak abban az egyben, amit a hét többi napján hord, de ma virágot tűzött a hajába, vagy felhúzta ütött-kopott cipőjét. Egyszer megy csak férjhez Horkayék leánya! Horkay. Ajtók nyílnak-e név előtt kérdés nélkül. Tisztességet, büszkeséget, vagyont jelent e név. Vagyont, ami most a templomi fogadalmon múlik. Szerződést kötöttek a szülők. A fiú megmenti a vagyont, a lány adja a szépen csengő, régi nevet. Eladták őt. Nem kell szépíteni. Mint a vadak a lányaikat Afrikában. Kit tehénért, kit tevéért, kit pár tyúkért. A fiú itt lépked mellette. Azt mondják, szép ember. Ő soha nem látta szépnek. Sem szíve, sem lelke, sem teste nem felel neki. Edzette magát erre a napra. A színdarab minden szava pontosan a fejébe vésődött. 

Menyasszony. 

 Fehér lapon fekete vérrel írott. Csak legyen már vége, legyenek végre túl rajta. Hazudni Isten előtt! Ezt az Úr talán még megbocsátja. A családjáért teszi, nem magáért. Büszke új asszonyként fogadja majd a gratulációkat, csak kevesen veszik észre az arcából sütő űzött vad tekintetét. A vacsora alatti étvágytalanságot betudják az nászéjszaka előtti idegességnek. Talán táncolni is fog, mint az utolsó dalára készülő fehér hattyú. Az éjszakát is elviseli valahogy. Erős az akarata, uralja majd a vonagló férfivágy alá kényszerített testét. Elalszik majd gyorsan a férj mellette. Nem kell többé hozzá érnie. Ez lesz az első és utolsó alkalom. Szókratész, segíts! Rejtsd el az üveget, rejtsd el jól, a szobalány meg ne találja! Finom metszésű kristály, őrizd magadban az italt. Csak téged óhajt ajkam! Vajon milyen lesz az ízed? Édes mézként ölel majd magához a halál, vagy keserű métely illata érződik lila számon?  Conium maculatum. Olyan fehér a virágod, mint az én csipkeernyőm. Mindent tudok rólad, ismeretlenül is úgy ismerlek, mint ahogy a szeretője legmélyebb titkát ismeri az ember. 

Tudom a titkod. 

Miután befogadlak, bénító nedűd a lábam erejét veszi el először. Lassan, kígyóként kúszik majd fel combomon, fekete temetővé változtatja méhemet. Ölelésed abroncsként feszül testemre, olyan féltékeny vagy, hogy még lélegzetet sem engedsz tüdőmbe. S amikor minden sejtem levegőért sikít a fekete extázisban, akkor jön el Ő. Mindig is tudtam, hogy ő az én igazi jegyesem. Könnyű lebegés, soha meg nem írt szerelmes levelek hamva. Utolsó szívdobbanás. Halál.

Fehér szemfedőt mocskoló fekete föld. Kiszáradt szemek. Lobbanó gyertyaláng. Síron túli csend. Temető magányában álló márvány felkiáltójel.

Ransom Riggs után szabadon...

Vegyünk egy képet. Lehetőleg jó régit. Valamit, amiben több van, ami egy kicsit más, talán zavarba ejtő, vicces vagy éppen furcsa.
Jól furcsa. Rosszul furcsa. Fejelfordítósan furcsa.
Vagy a szemébe lehet nézni.
Vagy csak belegondolni, hogy már nem él.
Elképzelni a történetét.

----------

Raqnsom Riggs emelte a tétet: az egymással eredetileg semmilyen kapcsolatban nem álló képeket történetté fűzte. Mi maradunk egy-egy képnél.

fotó: Fortepan

fotó: Fortepan

Sőt, mindkét képhez megadtuk az első mondatot.
... és most várjuk a történeteket.

Jön az Üresek városa!

Imádtátok és imádtuk a Vándorsólyom kisasszony különleges gyermekeit, és most végre valahára itt a folytatás: már előrendelhető az Üresek városa.

A megmagyarázhatatlan, bizarr, zavarba ejtő régi fényképek köré fűzött történet most is mestermunka:

 Tíz különleges gyerek és egy különleges madár menekül három evezős csónakon 1940. szeptember 4-én Cairnholm apró szigetéről a walesi szárazföld felé, amikor csatahajók bukkannak fel a láthatáron. Csakhogy a gyerekek nem háború elől, hanem a hétköznapi emberek által elképzelni sem tudott szörnyek, az üresrémek elől szeretnének biztonságot találni egy újabb (vagy régebbi) időhurokban, ahol ugyanazt a napot kell megélniük az idők végezetéig, de nem fenyegeti őket sem öregség, sem betegség, sem ellenség.  Gondviselőjük, oltalmazójuk, az alakváltó Vándorsólyom kisasszony a szörnyek elől menekülve madáralakot öltött, szárnya megsérült, így se repülni, se újra emberi alakot ölteni nem képes. Ha sürgősen nem segít rajta egy hozzá hasonló, a különleges képességekkel megáldott/megvert gyerekeket oltalmazó madár-asszony, soha többé nem válhat emberré. Ifjú védencei mindent megtesznek érte, ám a háború sújtotta brit földön nemcsak német katonák, de vérszomjas lidércek és üresrémek is nyüzsögnek.

 Ransom Riggs különleges hősei, a szörnyeket látni képes Jacob, a puszta kezével tüzet gyújtó Emma, a láthatatlan Millard, a bunkó, de élettelen tárgyakat vagy halottak feltámasztani képes Enoch és társaik visszatérnek ebben a váratlan és fantasztikus fordulatokkal teli, ismét ritka, régi fényképekkel illusztrált, különleges regényben.

Az "alig vártam könyv"

Egyszerűen rajongásig szeretem Párizst, ebben a könyvben ráadásul egy izgalmas krimi színtere, úgyhogy nem volt kérdés - ezt nekem el kell olvasnom.

Semmi magvas gondolat, semmi nagy életbölcsesség - Pablo Santis szórakoztatni szeretne ezzel az igényes, fordulatos, szövevényes krimivel. Jól teszi:) Imádom az ilyesmit: együtt gondolkodni, tippelgetni, hogy hol lesz a csavar a sztori végén, aztán jól meglepődni, hogy jééééé, majd visszaolvasni, hogy uhh, gondolhattam volna. Tökéletes kikapcsolódás! E-könyv formátumban is megjelent, én is úgy olvasom majd, és már a Molyon is várják páran:)

(Megdöntöttem már az egy bejegyzésbe belepasszírozható linkek számának világrekordját? NEM? Na most figyelj!)
Ha szeretnéd megnyerni a Párizsi rejtélyt, nincs más dolgod, mint követni Facebook oldalunkat és a könyv borítója alá megírni, mi a Spanyol krimik sorozatunk szlogenje.

Párizs, 1889. A világ tizenkét leghíresebb detektívje megérkezik a világkiállításra, hogy leghátborzongatóbb történeteikkel szórakoztassák a publikumot. Ám a valóság sokkal félelmetesebb: az egyik detektív kizuhan az épülő Eiffel-toronyból. A rejtélyes haláleset újabb kihívás elé állítja a neves társaságot: meg kell állítaniuk az elvetemült sorozatgyilkost, mielőtt újabb gyilkosság történik. Egy jó detektívtörténetben azonban semmi sem az, aminek látszik…

Vérfagyasztó fordulatok, titkos társaságok, finom erotika – a XIX. századi környezet kivételes hangulatot kölcsönöz a regénynek.

Pszichofitness

Hangoskönyv stresszről, boldogságról, támogatásról.

Azt hiszem, sokat hallgatom majd. Kicsit olyan ez, mint egy pohár remek vörösbor a nap végén: segít átgondolni, rendszerezni a napi dzsumbujt.
Boldogság, öröm, félelmek elengedése...

Ha el kell képzelnem, hogy mit adhat nekem, akkor valahogy úgy képzelem a folyamatot, hogy amit sokszor hallunk, azt elhisszük:) Ez persze néha nagyon rossz, néha meg nagyon klassz, úgyhogy egyik újrakezdős fogadalmam pont az, hogy jól (JÓL!!!!) megválogatom, hogy kiket hallgatok sokszor. Elkapcsolok. Bezárom a fülem. Kitörlöm.

És nagyon megválogatom azt is, hogy kit és mit engedek be. Nos, ez azért nem hangzik rosszul: boldogabb létezés, életöröm, stresszkezelés, életvezetés. Persze, persze, mindenki tudja, hogyan kellene... de azért  mégsem eszerint élünk.

 Én hallgatni fogom. Szeretném, ha hinném. Ha beépülne. Ha mondanám én is.

"Szeretnéd tudni, mi történik velünk életünk stresszeiben? Mi zajlik ilyenkor testi-lelki működéseinkben? Milyen megküzdési lehetőségeink vannak? Előfordul, hogy fáradtnak, szomorúnak érzed magad? Szeretnéd jól érezni magad a saját bőrödben? Szeretnél örülni az életnek? Tarts velünk: kacagjunk, kocogjunk, lazítsunk!"

Bagdy Emőke - Pszichofitness

Figyeltem, válogattam, betartottam

Igen, még mindig az Ájurvéda könyvünk bűvöletében élek, és szép lassan, folyamatosan alakítgatom az étkezést, a testmozgást, és úgy nagyjából mindent úgy, ahogy a könyv írja.

(Na jó, nem. A tejfölről egyszerűen le-he-tet-len lemondani. Képtelenség. Botrány-skandallum:))

A csütörtöki vérképem jobb lett. Nem sokkal, de egyértelműen jobb: mintha a szervezetem jobban venné az akadályokat, jobban regenerálná magát, persze lehet, hogy csak bebeszélem magamnak. Magamnak, és a többi 32 értéknek, amit a vérvételnél figyelnek...

Tulajdonképpen nem olyan sok dologról kellett lemondanom: a cukrot már rég kiiktattam az étkezésemből, bizonyos ételeket sosem ettem, van, ami meg nem hiányzik. (A tejföl. A tejfölt nem adom).

Praktikusan nézve mostanában több csípős (nem méregerős!) ételt eszem, hogy fellobbanjon bennem az élet tüze. Néha eszembe jut, hogy milyen fejet vágna Klárika a Coopban, ha tudná, hogy nem azért viszem a darabka gyömbért, mert ó-jaj-annyira-szeretem, hanem hogy áramoljon a pitta energia, de ilyenkor bölcsen hallgatok, és bólogatok, hogy ja-ja, úri huncutság ez, de jó megfázásra, meg sütibe.

Apropó süti: megjelent a 23. Sütivarázs is, most épp szívecskés szilikon formával. Ha valaki elmulasztotta Valentin napra, akkor is vegye meg: a nők egy sima vaníliás pudingot is értékelnek nőnapra. Szívecskés formában. Virággal. Némi ékszer is jöhet, na:D Egy szép fülbevaló ugyanis boldogságot okoz. Attól meg áramlik az agni. 

Hát mi ez, ha nem színtiszta ájurvéda?

---------------------------------

Lassíts!

Csak üdvözölni, keblünkre ölelni és örökre ott tartani lehet a Slow Budapest mozgalmat. Egyszerűen nincs mit nem szeretni azon az elgondoláson, hogy próbáljunk meg lassan élni. Khömm. Na jó, lassabban.  

Talán tényleg több odafigyelést igényel ez az életforma,és valószínűleg vannak napok, amikor az ember megpróbál a reggelihez is gyertyát gyújtani (teamécses. csak az volt itthon.), de nyilván azok a napok vannak többségben, amikor joghurt be, gyerekre cipő fel, és rohanás, mert (megint) elaludtunk. 

Mindegy. 

Újratervezés.

Szóval csak néha, de VAN gyertyafényes reggeli. Az is több a semminél. Egy finom tea és a lecsukott laptop is jó, ha nincs idő másra. Vagy egy szelet süti. Tizenöt perc jóga, amiből a legjobb rész a földön fekvős, semmit nem csinálós utolsó öt perc. Egy közös kirakózás két adag ruha és a bezsíroldózott főzőlap között. 

És persze a jutalom, a könyv. Ha már mindenki alszik. 

Meleg zokniban, vagy mezítláb, talppal a radiátoron. 

Wellness-"elérhetetlen"-hétvége helyett.

Két nagyon várt kötet

Teljesen komolyan és roppant őszintén mondom, nincs annál nagyobb pofon, mint amikor az ember egészsége alapjaiban rendül meg.

Nem kicsit, nem náthás-kifekvős módon, hanem úgy, hogy kérdéses, hogy lesz-e holnap, lesz-e jövő.

...

Aztán az ember megrázza magát, és rájön, hogy ahogy eddig gondolkodott az egészségéről, az nem jó, nem működik, hisz ide vezetett. "Ha ugyanazon az úton mész, ugyanoda érsz"- az pedig semmiképp nem mókás egy rák esetén.

Úgyhogy 6 sorozat kemó után én bizony nagyon alaposan olvasom majd ezt a könyvet.

Mint lehetséges utat? Mint ablakot valami egészen újra? 

------------------------
100.000 eladott példány? Hm.
Beszámolok majd, mire jutottam.

Ha egy icipici változást is hoz, már klassz. Nagyon klassz. Szorítsatok!

Könyvek itt és itt a webáruházban

Maradjunk kíváncsiak

Új év, új sorozat: 2014-ben új, a történelem nagy kérdéseit szórakoztató, képes, színes olvasmányként boncolgató sorozatot indítunk.

Stonehenge, Trója, Artúr király, a szabadkőművesek mind-mind külön kötetet kapnak, én pedig repesve várom mindegyiket: egyrészt szeretem a történelmet, másrészt... elgondolkodtam, hogy mire lehet jó egy ilyen sorozat.

Nyilvánvaló, hogy teljes egészében nem lehet feldolgozni benne egyik nagy történelmi rejtélyt sem, azonban teljesen bizonyos, hogy mindegyik kötet alapos rálátást ad az adott témára - és teszi mindezt rendkívül szórakoztató formában.

Kíváncsivá tesz. Csikorgó agytekervényeket mozgat meg - másképp, teljesen másképp, mint egy regény.

Ritkán gondolkodom a múlton: a csodás, titokzatos múlton, ami ilyenné formálta a világunkat, amilyen, és amelyből én hajlamos vagyok sokszor a "van-e otthon tej és mosópor" végét látni.

Jó lesz ez a sorozat.

Kíváncsivá tesz. 

A múltra is.

A "most"-ra is.