Lovranits Júlia Villő - Pitypang

Pitypang

Tudta, hogy meg kell tennie. Akkor is, ha a felnőttek esetleg dühösek lesznek miatta. Az esküvőket egyébként mindig utálta: a semmilyense ízű tortákat, a zsíros gulyásokat, a kényelmetlen kis, fehér lakkcipőit és az irdatlan masnit, ami húzta a haját, de ilyenkor Anya mindig kötelezően a hajába tette.

Na meg valahogy a temetéseken meg az esküvőkön minden olyan zavarbaejtő, a felnőttek is megszűnnek normálisan viselkedni: sírnak, nevetnek, és mindenért összeszidják a gyerekeket. Mint amikor tavaly Katókáék esküvőjén Miklós bácsi berúgott és mindenkivel táncolni akart,  még a Nagymamával és vele, Cilivel is, aztán elaludt az asztalon. És rá bezzeg senki nem mert rászólni, pedig a Nagymama megmondta, hogy Miklós bácsi veri a feleségét, akitől három gyereke is van, most meg még a munkáját is otthagyta. Csak úgy, úri passzióból, mert a vasutasság nem neki való, azt mondta. De hogy akkor miből tartja el a három gyereket meg az Icát, azt bezzeg nem tudta kitalálni.

Amikor meg ő, Cili lökte ki Anya kezéből a kávésbögrét, abból meg jókora patália lett. És senkit nem érdekelt, hogy csak egy szúnyogot akart elhajtani Anya karjáról. Ő igazán nem tehetett róla, hogy csupa kávé lett Anya legszebb nyári ruhája, jót akart, és egy kis kávé, amit ki is lehet mosni, valahogy nem látszott akkora bűnnek, mint a nagy, kék-zöld foltok Icának a karján meg a szomorúság a szemében. De a felnőttek furcsák. Különösen családi ünnepeken. Borzasztó.

Most meg anya zokog, majd’ a szíve szakad bele, pedig hát mi értelme, amikor Anna olyan boldog a Ferivel? Majd eljönnek őket meglátogatni és kész, mit kell emiatt sírni?

Anna is egy undok egyébként, hiszen egyszer régen megígérte, hogy ha valaha férjhez megy, Cilike kötheti az esküvői csokrát. Azokból a virágokból, amiket otthon Anna is, Cili is úgy szerettek a kertben. Még a nagy, felnőtt Anna is sokat játszott velük, koszorút font a kishúgának belőle, azt mondta, amikor annyi idős volt, mint Cili, neki is kedvencei voltak.

 Most meg tessék, ott viszi az utálatos, bolti csokrot. Anya csak annyit mondott, amikor felhozta neki a dolgot, hogy „Ne butáskodj, Cilikém, hiszen akkor Anna csak viccelt!” Aztán még nagy türelmetlenül rá is ripakodott, hogy reméli, nem akarja ezzel Annát fárasztani most. Most? De hát mikor máskor? Hiszen mindjárt belépnek a templomba. És milyen buta vicc az ilyen, az ember valamit vagy megígér, vagy sem.

Úgy érezte, igazságtalanság, hogy Anya azt se engedte meg, hogy Annát emlékeztesse a régi ígéretére. Ha mindenki más meg is fog haragudni, Anna érteni fogja, biztosan. Cili végre határozott: eldobta a faágat, amit addig idegességében markolászott, elővette a zsebéből a kis, sárga pitypangcsokrot, és mi előtt bárki megakadályozhatta volna benne, odaszaladt a nővéréhez és egy nagy, kicsit nyálasra sikerült puszi kíséretében a kezébe nyomta.

Abban a pillanatban Anna, aki egész addig még valahogy tartotta magát, hirtelen megállíthatatlanul zokogni kezdett.

Hát, ilyen furcsák a felnőttek!

Tamás Zsuzsa: Macskakirálylány

Úgy kezdődik, mint egy népmese. Öregerdő közepén tanácstalankodó királyfi? Hallottunk már ilyenről! De itt el is engedhetjük a régi mesék fonalát, hamar világossá válik, hogy ez akkor is ízig-vérig modern, 21. századi történet, ha nincsen benne mobiltelefon, helikopter vagy épp a szokásosnál zsémbesebb Hófehérke.

Tamás Zsuzsa hősei első ránézésre jól éreznék magukat Benedek Elek történeteiben is, de azért ez az öreg király egy kitaposott mamusz megpörgetésével mutat utat szerencsét próbáló fiának, a királyfi meg közös takarítás közben beszéli meg az élet dolgait a port törölgető cicával...

S mindehhez nem a tündérmesék rendületlen derűje uralja a kötetet, mert – bármilyen furcsa is ezt kimondani, de – a Macskakirálylány inkább a bánat könyve. Nem csoda, hogy a mese közepén szomorúságversenyt rendeznek mélabús hőseink. Pontosabban a szomorú mesék szépségversenyét. Ebben a versenyben, ha egyszer tényleg megrendezték volna, alighanem Lázár Erviné lett volna a babérkoszorú, nem csoda hát, hogy a hősök mesélte történetek is az ő mesenovelláit idézik meg – ezúttal verses formában. Finom humor, nagy szív, gyönyörű nyelvezet s afféle amarillás, Bab Berci-s, „szuttyongató szomorúság” – Tamás Zsuzsa lázári öröksége ez.

De a könyv nem itt, nem így ér véget, a hepiend azért itt is dukál. Ám hogy a derű is beköszönhessen, meg kell mártóznunk a bánatban, sőt néha úgy érezhetjük, egy-egy szereplő talán el is merült benne, talán nem is tud már kikeveredni belőle. De ez a mese arról is szól, hogy mindennek megvan az ideje. Tudni kell, mikor engedjünk el valakit, mikor térjünk vissza hozzá, tudni kell legyőzni a kíváncsiságunkat, ha nincs még itt az ideje egy élethelyzetnek, vagy éppen egy könyvnek, egy történetnek.

Tamás Zsuzsa nem siette el gyermekírói debütálását. Tehetségéről sokan tudtak, tudnak, de ez a rövidke könyv is lassan született meg, sok idő eltelt, mire kézbe vehettük. De ha valaki azt mondja, túl sokáig kellett rá várni, akkor nem olvasta elég figyelmesen a Macskakirálylányt. Mert abban benne van:

„– Idejekorán? Az azt jelenti, hogy korán? […]

– Épp ellenkezőleg, Sárikám! Azt jelenti, »idejében«.”

Vannak dolgok, amikhez türelem kell. Nem véletlen, hogy a Macskakirálylány történetét nem a Bánatos királyfi anyukája mondta el. Bár talán övé az egyik legjobb mondat a könyvben, a fiának írt levélben: „…azt a kék bársonynadrágodat, amit már rongyosra hordtál, odaadtam a szomszédnak, Hamargitkának, ő hamarjában príma kis izéket készít belőle, na, mondd már, hát nem tudom, nekem nincs türelmem ilyen kis izéket készíteni…”

Ugye, már értjük, miért kellett olyan messzire, az Öregerdő közepére, a legmohosabb lábú, recsegő fa törzsén egy lépéssel túl, de a legsötétebb erdőmélyi feketeségen egy gyertyagyújtásnyival innen keresgélnie a királyfinak, hogy megtalálja a feleségét, s megtanulja, mit jelent az idejekorán.

Gombos Péter

Raina Clear Weber Titkot tudok

Bennem egyszerűen összeadódott a két kép története, de mivel most este csaptak le rám a barátnőim, hogy nemár, hogy nem írom le, én nem vagyok megelégedve a szöveg kidolgozottságával, ezzel együtt nem szeretnék lemaradni legalább arról, hogy beküldöm, mert nem vagyok papírkutya. A nevem nyilván nem ez, de ezen szoktam mostanában írni, ha nyilvánosságra hozzátok mégis, kérlek, Ti is ezt használjátok. Előre is köszönöm! Íme a szöveg tehát tőlem-melyben az első, és az utolsó mondat lesz ismerős:

----------------------------------

"Tudta, hogy meg kell tennie. A nővére a szeme láttára vonult be a templomba, hogy összekösse az életét azzal a férfival. A férfival, aki apa szerint a leggazdagabb ember kilenc vármegyében, és akire anya is rajongással nézett, tekintetében a már hervadásnak indult asszony lemondó, néma kívánásával. Mindenki csodálatos embernek hitte. Olyannak, aki leendő családját bizton a tenyerén hordozza majd. Maja azonban tisztában volt a teljes igazsággal. Éjjeli, titkos bolyongásai során gyakorta volt alkalma megfigyelni Gáspárt, amint a régi templom romjai között tiltott szertartással hódolt egy titokzatos istenségnek . A kislány csak sejtette, mifélét, mert odanézni soha nem mert. Két kezével szemét eltakarva, ujjai résein át kislány módra kukucskált. Vonzotta a nyilvánvalóan titkos történés, mely testét borzongással töltötte el, szívét egyszerre szorította össze, és feszítette is a jóleső, de félelemmel teli bizonyosság: titkot tudok! Látlak! Látom, ahogy a fehér ruhás lányok színüket változtatják, és a földet elönti egy keskeny, vérvörös patak, mintha csak éppen vérüket, lelküket, női mivoltukat csonkította volna meg valaki. Tompa sikolyukat messzire hordja a szél… Maja, aki afféle kíváncsi gyermekként gyakran járt-kelt a faluban, erdőn-mezőn kószálva, ismerte ezeket a lányokat. A kislánykorból frissen felserdülve büszkén viselték kamaszlányságuk hímporát, szemükben a kérdő ártatlanság mellé be-bekúszott már a felnövekvő női vágyakozás kísértése. Gáspár karjában, férfitestének súlya alatt túlságosan későn döbbentek rá az eredendő bűnnél is borzalmasabb sorsra, amelyet egy elátkozott kéz vésett könyvébe, saját, lehulló friss vérükkel. Közönséges földi halandó szemével észrevehetetlen nyomokat hordoztak eztán. Lelkük mélyén, a szívükben, és a testük legtitkosabb rejtekén is. Maja megérezte, hogy magukban hordozzák az üres jövőt, az üresrémek leszármazottainak szíve már méhükben dobogott. Meg kell tennem! Meg kell tennem! - zakatolt a kislányban mélyen, legbelül. - Meg kell akadályoznom, Tünde nem mehet hozzá ehhez a szörnyeteghez! Nem tehet neki fogadalmat! Mert abban a pillanatban, ahogy az eskü elhagyja a nővérem ajkát, valami szörnyűség történik. Érzem, tudom, hogy így lesz! Meg kell tennem! Meg kell akadályoznom! Meg kell mentenem a nővéremet! Meg kell mentenem a családomat! Hirtelen, ösztönétől vezérelve toppantott kopogós, ünnepi cipője sarkával a templom márványlépcsőjén. Az első toppantása a vőlegény lábát érte, mire a felszentelt épület sóhajtott egyet, Gáspár pedig döbbenten meredt a masnival a hajában ártatlanul rámosolygó Majára. Átokra nyílt a szája a szép vőlegénynek, megnyerő külsejéről rétegekben hámlott le a kedvesség, a bőrrel, hússal együtt. Pillanatokkal később egy izzó szemgödrű, hátborzongató csontváz magasodott a vőlegény helyén. Valaha volt szája torz vigyorba rándult, már rántotta volna magához kedvesét, de csontkeze csak az üres levegőt markolta. Tünde eltűnt. Az üresrém felordított, hangja messzire szólt a feltámadt szélben. - Nem lesz hatalmad felette! Soha! – Maja még mindig szelíden mosolygott, cipősarka másodszorra is erélyesen koppant a templom küszöbén. Az épület korábbi sóhaja szélviharrá dagadt. Oly hirtelen történt minden, hogy a násznépnek feleszmélnie sem volt ideje. Egy szemvillanás alatt eltűntek, mindannyian. Se menyasszony, se örömszülők, se rokonok, se a falu apraja-nagyja. Csak az üresrém magasodott fenyegetően Maja fölé, tátotta hatalmas, bűzös száját, hogy kiharapja a kislány vörös vérrel buzgó szívét. Ekkor, néhány méternyi távolságból csengő gyermekkacaj hangzott fel, de nem örömteli, édes, és gondtalan, hanem gúnnyal teli. A csúfolódó kislányszopránra rátercelt két másik, vékonyka hang: - Itt vagyunk! El akarsz kapni minket? Gyere, próbáld meg, fogócskázz velünk! Ha nyersz, megharaphatsz, de ha mi nyerünk, magunkkal viszünk! Az üresrém üvöltve perdült meg csontos sarkán, szemgödre belekáprázott a látványba. Maja testén a koszorúslány pöttyös perkálja helyett matrózruha feszült, fejéről az óriási masni eltűnt, és két másik matrózruhába öltözött kislánnyal karöltve állt egy romos, félig leomlott templom mellett. A rom kísértetiesen emlékeztetett arra, amelyben pillanatokkal azelőtt megházasodni készült, hogy borzalmas teremtésére feltehesse a koronát, és ellenállóbb, nálánál is elsöprőbb erejű utódot nemzzen a kiválasztott, tökéletes emberi lénnyel. Nem létező szívét elöntötte a rettegés, mert pontosan tudta, mi következik. Átkozta magát, némán sújtó, gyilkos átokkal, de az sem menekíthette meg a tiszták bosszújától. Tudta, hogy ezúttal veszített. Sosem lett volna szabad Tündére szemet vetnie, akit tiszták védelmeztek az ő fajtájától. Ráeszmélt, hogy hiába volt minden, a falubeli lányok sosem fognak már életet adni apró pokolfajzataiknak. Egy utolsó rémes ordításba veszve alig kivehetően hangzott fülébe az utolsó dobbantás. Maja talpához a másik két tiszta is csatlakozott, három cipősarok koppant a romos templom falának tövében. A lányok álltak, arcukat a viharba tarva, és csak kacagtak, kacagtak. A talpuk alatt megremegett a föld."