Összetekerheő e-könyv olvasó?

Mi csak ámultunk és bámultunk, további infót itt találsz!

Horváth Dóra - Klára meséje

Klára meséje

Fotó: Fortepan

Lassan történetem végére érek, amit tudok, átadtam neked, drága kisunokám. Tudod már te is a kerti virágok nevét, (ugye, nem felejtetted el, hogy az őszibarackot virágzáskor kell ritkítani?),  ismered Borzas kutyám csínytevéseit. Tudod, hogyan kértem meg az én Katim (nagyanyád) kezét. Ám Klára nénéd történetét nem hallhattad még.

No, ezt most elmesélem neked. Beteszek a borítékba egy fényképet róla.

Tudod, Klára nénéd afféle fekete báránya volt a családnak, talán nekem sem illene írnom róla. Kilenc évvel volt fiatalabb nagyanyádnál, kései gyerek, nem is várták akkor már.

Mindazt, amit most leírok, nagyanyádtól tudom, István bácsi és Ilona néni – a te dédszüleid – sápadni és hümmögni kezdtek, amikor csak Klára szóbakerült, illetve István elsápadt, Ilona meg hümmögött. Ostobaság, én azt mondom, de nem szidom én őket... Halottakról vagy jót, vagy semmit.

Klára – vad volt. Gyönyörű fekete haja és mélybarna szeme különös, forrongó lelket takart. Nem beszélt hatéves koráig, aki látta, azt mesélte róla, csak a szeme szórt villámokat, ha megszólították. Azt mondták erre a régiek, hogy váltott gyerek. Csak ült az erdőszélen naphosszat, üdvözült mosollyal az arcán, hajkurászta a lovakat, néha pedig azon kapták, hogy elszánt tekintettel a tölgyfák felé rohan. Soha szót nem fogadott senkinek, pedig kapott maflást eleget. Már arra gondoltak szegény szülei, hogy tán szellemileg visszamaradott a gyermek, ám egy nap az akkor tizenöt éves nagyanyád a leckéje fölött görnyedezett, és különösképpen megszenvedett egy cirkalmas mondat magyarra fordításával, amikor Klára odaült melléje, s szó nélkül áthúzott és kijavított egy félreértelmezett szókapcsolatot.

Akkor aztán – mert később is kisegítette a nővérét, ugyanilyen kurtán-furcsán, szótlanul – csodájára kezdtek járni a népek a Kónyáék zseniális lányának, s szorgalmazták, hogy mégis iskolába kerüljön.

Szeptemberben el is ment az iskolába, ám nem tért haza aznap. Nem is látták vagy három napig. Mikor végre beállított kosztól foltosan, falevelekkel a hajában, csendben eltűrte a pofont, s a hollétét firtató kérdésre egyetlen szóval válaszolt: „Otthon.”

Megszaladt kicsit a tollam, ahogy próbálok emlékezni a történetekre, melyeket Katalinom mesélt. Ő tizennyolc évesen elkerült a szülői házból, élte a fiatal lányok életét, tanult, dolgozott, ifjú ügyvédekkel meg könyvelőkkel ismerkedett. Klárát, aki rémisztő gyorsasággal serdült, kicsapták az iskolából, hiszen, bármilyen könnyedén oldja is meg az ember a számtanpéldákat, arra nem lehet jegyet adni, ha minden másnap az iskola mellé jár.

Hogy Klára hol töltötte az idejét ilyenkor, sejteni lehet. Hol egy beteg erdei állatot, hol egy vihar döntötte fácskát cipelt haza, hogy segítsen rajta. Éjt nappallá téve gondozta az árva vadmalacot, melynek vadászok lőtték ki az anyját, s akkor látták először sírni, amikor az állat elpusztult.

Tizennyolc éves volt, amikor először közölte meghökkent szüleivel, hogy menni készül. „Hová?” - kérdezték. „A tölgyesbe. Az igazi családomhoz. Nagykorú vagyok, már senki nem tarthat vissza” -  mondta ő.

Végül mégsem ment el, nem mehetett. Néhány évvel azután, hogy szüleinek így a lelkébe taposott, meghalt Ilona dédanyád. Az özvegyen maradt István pedig lassan utánahalt. Az orvos szerint egészséges volt, mint a makk, ám ő bánatában elemésztette magát. Feladta – ma így mondanánk. Klárának becsületére legyen mondva, rendesen ellátta a háztartást és okosan vezette a gazdaság még megmaradt részét, hogy honnan értett ehhez is, ki tudja? Már nem beszélt az igazi családjáról, csupán a tekintetét felhőzte el valami mogorva szomorúság, ha meghallotta a szél tépte fák suhogását.

Akkor történt, amikor Klára ötvenéves volt. Egy ostoba kölyök eldobta a még parázsló cigarettát, nem messze a gazdaságtól. A lángok felfalták a házat, az istállót, és a tölgyes felé zúdultak. Akkora tűz volt, hogy kivonult a városi tűzoltóság, a városiak és a falusiak együtt küzdöttek a forró végzet ellen. Indultak a legerősebb emberek a ház felé, hogy kiszabadítsák Klárát, aki bent fuldokolhatott a füsttöl. Ám amint elindultak, kicsapódott a bejárati ajtó, és a zokogó Klára rohant ki rajta, egyenesen az erdő felé. Azt mondják, úgy szűkölt, mint a sebzett állat.

Soha többé nem látták.

Windbrechtinger Rudolf - A kalap

Miklósy Adél azon a szürke, őszi reggelen a megszokottnál gyorsabban öltözött fel. Az Andrássy úti lakás ablakán ekkor már besütött a nap. Adél férjes asszony volt, tíz évvel azelőtti esküvője előtt még az Ablonczy Adél nevet viselte.

Adél nem volt feltűnően szép, de áradt belőle valami természetes báj és könnyedség. A férfiszemek számára kellemes és igazán nőies vonalak jellemezték, arca kerek, kiszélesedő volt. Szeme meglepően világos kékje a felhőmentes, tiszta, nyári égbolt horizonthoz közeli sávjának fakóságára emlékeztetett. Kissé hosszúkás, keskeny orráról és szabálytalan formájú szemöldökéről mindenki tekintete rögtön testének legszebb részére, aranylóan szőke, hosszú hajára tévedt. Adél rendszerint összefonva vagy kontyba kötve és minden esetben kalap alatt tartotta haját, így csak keveset engedett láttatni bájának legnagyobb forrásából.

Adél imádta a kalapokat, több tucat darabból álló gyűjteménnyel rendelkezett és sosem lépett ki fejfedő nélkül az utcára.

Aznap egy széles karimájú fekete kalapot választott, melyet fehér virágok füzére díszített. Az ebédlőbe lépve ott találta férjét, Albertet, amint reggeli kávéját szürcsölte a még friss és ropogós újságot olvasva. Közölte férjével, hogy sajnos le kell mondaniuk aznap esti programjukat, – már megvoltak a jegyeik az Operába – amit nagyon sajnál, de kiment a fejéből, hogy néhány hete megígérte egy kedves barátnőjének, hogy modellt áll neki. A barátnő ugyanis szabadidejében újabban a fotográfia világával ismerkedett.

A férj szokatlanul gyorsan és felelősségre vonás nélkül egyezett bele az Opera elhalasztásába. Adél tudomásul vette gyors sikerét, majd búcsút is mondott Albertnek, hiszen egy másik kedves barátnőjével, Ildikóval minden péntek reggel a néhány utcányira található kávéházban reggelizett.

Az ajtó bezárult Adél mögött és a férj az újságot félretéve gondolataiba mélyedt. Régóta sejtette, hogy feleségének szeretője van, de most már majdnem biztos volt benne. Elhatározta, hogy ma este szemmel tartja majd nejét és pontot tesz az ügy végére.

Adél kilépve az Andrássy útra, lopva felpillantott lakásuk ablakaira, majd megszaporázta lépteit. Gyors ütemű sétája csak néhány percig tartott, ugyanis betért az első fényképészhez. Itt egyetlen fotót készítetett magáról: ha már ezt a kissé esetlegesnek tűnő, a fényképész barátnővel kapcsolatos történetet találta ki férjének, szüksége volt bizonyítékra. A fényképésznek a szokásos ár kétszeresét fizette: sürgősen kellett neki az a kép. Úgy tervezte, hogy az Ildikóval elköltött kávéházi reggeli után rögtön visszajön majd érte.

Az Ildikóval eltöltött idő hamar eltelt, majd hazafelé a kész képet is megkapta.

Gyorsan eljött az este, Adél a lakásban várta férjét. Albert nemsokára meg is érkezett, fejében a kész tervvel: amint felesége elindul az állítólagos barátnőjéhez követi őt és kideríti, hogy kivel csalja meg a háta mögött. Adél a vacsora után átöltözött, igyekezett nem túl csinosnak látszani, nehogy férje gyanút fogjon. Az öltözködés végén ugyanazt a kalapot helyezte gondosan elrendezett hajára, melyet reggel is viselt: így ha a képhez át is öltözött barátnőjénél, a kalap bizonyíthatja férjének, hogy a portré az esti órákban készült.

Adél útra készen lépett be férje dolgozószobájába, odasétált hozzá és adott egy csókot ajkaira, majd sietősen távozott. Albert még utána szólt, hogy amíg Adél modellkedik, ő beül a törzshelyére és későn jön csak haza. Adél helyeslően bólintott, alig tudta leplezni örömét, hiszen pontosan erre számított.

Albert várt néhány pillanatot, majd kabátját magára kapva kilépett a lakásból és követte feleségét. Alig sétáltak néhány percet, az asszony sarkon fordult és újra a lakásuk felé vette az irányt. Albertnek szinte ideje sem volt, hogy elrejtőzzön, szerencséjére éppen egy kalapos ajtaja előtt sétált, ahova felesége elől belépett. Mire azonban a kalapos választ kaphatott volna a kérdésére, hogy mit óhajt az úr, Albert már ki is lépett az ajtón, a férfi pedig értetlenül meredt utána.

Albert balra fordult és követte feleségét a lakásuk felé. A lépcsőházban igyekezett minél halkabban lépkedni. Még hallotta becsukódni lakásuk ajtaját, amikor felért az emeletre. Ekkor jött rá hirtelen, hogy a felesége bizonyára sejtette, hogy a törzshelyére megy majd, ha az asszony nem lesz otthon, így a lakásukban akar néhány órát eltölteni szeretőjével. Férfiúi büszkeségét ez mélyen sértette, így az addig érzett szomorúság és egyfajta kíváncsiság helyét fokozatosan a harag vette át. Igyekezett megnyugodni, ami néhány perc alatt sikerült is neki. Elhatározta, hogy megvárja az illetőt és tetten éri feleségét. A lépcsőház egy sötétebb zugába húzódott és várt. Nem kellett sokáig ott ácsorognia, alig tíz perc elteltével egy fekete kabátos alak jelent meg a lépcsőfordulóban, gyors és halk léptekkel a lakáshoz sétált és kettőt kopogott az ajtón, ami szinte azonnal kinyílt.

Nem látta sem a szerető arcát, sem feleségét: az ajtó amilyen gyorsan kinyílt, olyan gyorsan be is csukódott. Albert haragja ismét felerősödött, legszívesebben azonnal berontott volna a lakásba, de elhatározta, hogy inkább vár még néhány percet.

Ezek a hosszú, végtelennek tűnő percek voltak életének talán legnehezebb pillanatai. Homlokán verejték gyöngyözött, tenyere izzadt, szíve egyre hevesebben vert. Rájött, hogy végig sem gondolta mit fog majd mondani és úgy érezte azt sem ismerte fel, milyen érzés lesz majd Adélt egy másik férfi karjaiban látni. Éppen nekiindult volna, amikor lakásukból valami zajt hallott, amit egy velőtrázó sikoly követett, szinte olyan hangosan hallotta, mintha felesége a közvetlen közelében sikított volna fel. Ezt követően felesége hangját hallotta amint azt kiáltja: „Kérlek, ne!” Albert lábai a földbe gyökereztek. Az imént már majdnem elindult, de most annyira meglepték a történtek, hogy mozdulni sem bírt. Hallgatózott, de a sikolyt semmilyen hang nem követte, a lépcsőházban tökéletes volt a csend. Hamar sikerült leküzdenie meglepettségét és kifutott rejtekhelyéről, majd szinte feltépte a bejárati ajtót.

Berontott a lakásba, feleségét szólongatva és ekkor érte a következő meglepetés. A lakás üres volt. Végigviharzott az összes helyiségen, de nem talált senkit. Az összes ablakot zárva találta, más irányba pedig nem lehetett elhagyni a lakást, mint a bejárati ajtón keresztül, ott viszont senki sem jött ki, ebben teljesen biztos volt. Ennek ellenére sem Adélnak, sem a másik férfinak nem volt semmi nyoma. Albertet felzaklatták az események. Megtörten roskadt le a baldachinos ágyra, a hálószobájukban. Maga elé meredt és ekkor meglátott valamit. Valami feketeséget a földön, néhány fehér folttal. Ahogyan lehajolt érte, egyből rájött, hogy mi is az: Adél kalapja, amit aznap viselt, a széles karimájú fekete, a fehér virágokkal. Ahogyan felemelte a kalapot, Albert észrevette, hogy valami más is van a földön. Egy fénykép, melyen Adél látszik, a kalapban. A férfi kezében a kalappal és a képpel visszarogyott az ágyra és kővé dermedve meredt a két tárgyra.

Adélt soha sem találták meg. Albert másnap bejelentette eltűnését, természetesen hallgatott felesége szeretőjéről, csak annyit mondott: felesége egy általa ismeretlen barátnőjéhez távozott, ám onnan többé nem tért vissza. Hosszú évek teltek el, de Adél nem került elő. Albert képtelen volt feldolgozni a történteket, de valamilyen megmagyarázhatatlan okból nem költözött el, továbbra is az Andrássy úti lakásban lakott. Néhány napon belül összegyűjtötte és kidobta felesége összes ruháját, úgy érezte, ha ezt nem teszi meg, azonnal megbolondul. A fényképet gondosan elrejtette, szekrénye legmélyebb pontjára. Képtelen volt ránézni. Egyetlen egyet hagyott meg felesége többtucatnyi kalapgyűjteményéből: a széles karimájú feketét. Néhány nap elteltével aztán furcsa dolgok kezdtek történni a lakásban.

Albert éjszakánként úgy hallotta, mintha a parketta könnyű léptek terhe alatt nyikorogna, ám volt valami, ami még ennél is jobban megrémítette: a fénykép minden reggel az ebédlőasztalon heverve várta, hiába tette vissza minden reggel a szekrény mélyére. Ugyanez történt a kalappal is: minden reggel máshol találta meg, mint ahova este tette.

Albert néhány hét után már nem volt képes a lakásban maradni, túlságosan megviselték ezek az éjszakák. Túladott a lakáson, amilyen gyorsan csak lehetett és még az eladás napján megszabadult a képtől és a kalaptól.

A lakás azonban azóta is igen gyakran gazdát cserél, hiszen egyik lakó sem tudja huzamosabb ideig elviselni, hogy éjszakánként a parketta nyikorgására ébredjen, mintha valaki járkálna. Időnként éjjelente egy egészen távoli, halk női hang is hallatszik a hálószobában, amint azt suttogja rémülten: „Kérlek, ne!”

Kalandos

Szeretjük a "gondolkodós" krimiket. Az ember belebújik a főhős szerepébe,és nyomoz, kutat, kódot fejt, előre gondolkodik Világszintű összeesküvéseket tár fel, korokon átívelő talányokat old meg. Mindezt akár öltönyben/magassarkúban, Margit-híd és a Boráros tér között ingázva a sárga villamoson.

Hát nem szuper?

Az izgalmas, pergő kalandregény 1941-ben, a második világháború alatt kezdődik Kréta szigetén, ahol a németek meggyilkolnak egy angol régészt. A haldokló egy kalandorra bízza azt a titkos ókori szöveget, amely egy évezredek óta elfeledett ősi tárgy létét bizonyítja. A háború után németek, oroszok, amerikaiak akarják megkaparintani e tárgyat, mert mind azt remélik, hogy olyan anyagból készült, amelyből az atombombánál is hatékonyabb fegyver készíthető. Az ősi titok nem hagyja könnyen felfedni magát: Homérosz szövegei vezetik a főhőst és az olvasót helyszíneken és történelmi korokon át egészen a döbbenetes felismerésig, majd a megnyugtató, világunk békéjét megmentő végkifejletig.

Kiadta: Ventus Libro Kiadó

Anaria Matthews - A négy grácia

Balról jobbra: Jankovits Elza, Pollákovics Stefánia (született Rétfalvi), Madame de Chateaubriand (Touché), Torday Emília.

A négy grácia

A fotográfiáknak különös a természetük. Megörökítenek a világból kiragadott töredékes pillanatokat, s azok még az évszázadok távlatából is úgy ragyognak ránk, mintha épp csak az előbb ragadtuk volna ki őket, megszokott környezetükből. Ám azt nem árulják el egy szóval sem, ki fia borja az, akit örök időkre megörökítenek. Nekünk kell kitalálnunk.

Emitt e kép, az évet nem is tudom már, ezerkilencszázvalahány, napfényes szombat délután, mikor menetrend szerint négy grácia korzózik, s hajók úsznak a Dunán. Bemutatom a hölgyeket szépen sorban, hogy a képekhez a jellemeket is társíthasd, s eldönthesd, melyiküket kedveled jobban.

Pollákovics Stefánia, született Rétfalvi. Igazi kalmárcsaládból származott, az apja textilkereskedő volt. Úgy ismerte a különféle kelméket, mint más ember a saját tenyerét. Fejében volt minden anyag szálvastagsága, hogy milyen vászon való abrosznak, s melyik lepedőnek, melyik csipkéből lehet főkötőt, vagy tisztességes fehérneműt varrni, s a fekete mely árnyalata megy legjobban a gyászoló özvegy arcszínéhez.

Bizonyára boldog élete lett volna, ha dolgozhatott volna bármiféle szabóságban, vagy textilkereskedésben, ahol tudományát kellőképpen magasztalják a gondos vevők, s szeretetét is rőfben mérhette volna, minden arra tévedő jámbor idegen számára. Ám Pollákovics Stefánia, született Rétfalvi, szerencsétlenségére éppen egy bankárhoz ment feleségül.

Pollákovics Emil olyan kimért és szögletes volt, mint egy téglatest. Munkájában, csakúgy, mint magánéletében, pontos, precíz, akárcsak egy matematikai képlet, ahol a megoldáshoz vezető lépések meghatározott sorrendben követik egymást. Pollákovics Emil szerint egy feleség nem dolgozik, de legfőképpen nem alacsonyodik odáig, hogy holmi vásznakkal, s kelmékkel foglalatoskodjon valami üzletben, ahol ki tudja, miféle népség meg nem fordul. „Badarság!” – hangoztatta, amikor Pollákovics Stefánia, született Rétfalvi, arról panaszkodott, hogy nem elégíti ki őt a nagyvilági élet minden csillogása, hogy hiába a színház, a nőegylet, a cselédek igazgatása, őt nem henyélésre, dologra szoktatták megboldogult szülei. De mit volt mit tenni? Így hát szabadidejében, amikor nem a laversziten hevert migrénes rohamok közepette, monogramos zsebkendőjét szorongatva, akkor a nőegyletben osztotta meg tudománya legjavát, vagy a pesti rakparton korzózott a négy grácia oszlopos tagjaként.

Madame de Chateubriand, aki a keresztségben a Florance nevet kapta – szerinte inkább megverte vele az Isten – alacsony termetű, fürge, francia kis hölgy volt. A feminizmus és az önmegvalósítás elkötelezett híve, s ezek az eszmények olyan mélyen gyökereztek benne, mintha az anyatejjel szívta volna magába a harciasság természetét. Törékenynek látszó alkata, romantikus sanzonokat megidéző neve, s boszorkányos szépsége egyáltalán nem tükrözték híven jellemét: önfejű volt, akár egy megveszekedett öszvér, határozott véleménnyel, és olyan nyílt, mely akkoriban szinte törvénybe ütközőnek számított. Nem is nevezte soha senki, aki ismerte, Florancenak, mindenki csak Touché-nak szólította.

Touché hetente vett vívóleckéket, úgy ülte meg a lovat, ahogy férfiak is csak kevesen, s különféle mozgalmak élére állva harcolt a női egyenjogúság megteremtése érdekében. Gyereket nem hozott a világra, mondván ,,Khínlódik ám vhélü’ á bholdogshágos Zűsz Máhri’, dé én nem, ’ogy áztán máj min’ á két szémem kisíhrjám, ámiko’ éléném téznek?”. S tehette mindezt, Nyirádi Artúr címzetes nejeként, aki – lévén a Magyar Tudományos Akadémia oszlopos tagja – szemernyi érdeklődést sem mutatott a fizikával kapcsolatban nem álló jelenségek iránt. Mit zavarta őt, hogy Touchéban két megtermett férfi energiája munkál, és egyáltalán nem olyan viselkedést mutat, ami megfelelt volna az akkori világ íratlan szabályainak. Mindaddig, amíg dolgozószobája magányában, pipafüstbe burkolózva törhette fejét egy-egy kibogozhatatlan tétel bizonyításán, nem hiányzott neki sem a gyerekzsivaj, sem pedig Touché, aki így a maga által megszabott utat járhatta, és senki nem volt, aki a szemére hányta volna különös viselkedését. „Ném lát éz shémit, ámíg ki ném fogy á élméleti tétélekbő’, áz phédig ném mostánábá’ fog békövétkézni” – hangoztatta egyre a rakparti korzózással töltött délutánok valamelyikén.

Torday Emília – akit hites ura a háta mögött csak Bismarck néven emlegetett – volt a kis kör egyetlen józan életű, racionális, hagyománytisztelő tagja. Egész pontosan 25 évvel ezelőtt állt hajadonfőtt az oltárnál, ama minden porcikájában remegő Szántó Ödön oldalán, akit később csak úgy ismert meg a világ: a Torday Emília férje. Ha a házasság egy hajó fedélzete, akkor Torday Emília volt a kapitány, Szántó Ödön pedig az első tiszt.

A rend és fegyelem égisze alatt kormányozta népes családja életét: nyolc fiúgyermeket hozott a világra – „Isten kegyelméből” – akik mellett szükség is volt vasakaratára, szigorú tekintetére, ellentmondást nem tűrő fellépésére. Csupán néhány rendelkezését megemlítvén: ebéd pontban déli 12-kor, ahogy az első harangszó megkondul, vasárnap szentmise, kedden és csütörtökön testgyakorlás – „nehogy eltunyuljatok nekem” – és minden napra egy Petőfi, mert Torday Emília szerint az ember nem lehet meg megfelelő szellemi táplálék nélkül. Ellenszegülésnek, vitának helye nem volt – „vagy fel is út, le is út.”

Szorosra húzott fűzőjében, tollas kalapjában – még a tollak is haptákba vágták magukat – jelenség volt ő a pesti utcákon, ismerte őt mindenki, aki számít, s az is, aki nem, kosarából bőven jutott, tanács, s intelem annak, aki igényelte, s annak is, aki nem. A henyélést és a semmittevést megvetette, csupán egyetlen apró kilengést engedélyezett magának: a szombat délutáni korzózást – „mert a vasárnap ünnepnap” – a gráciák társaságában.

Jankovits Elza volt a legifjabb a hölgyek között, s a családban is, melyben nevelkedett. A testvérei közt az egyetlen, ki a férjhezmenetelt úgy odázta, halogatta, mint a keserű pirula bevételét. Anyja számára – akinek élete legfőbb műve, hogy négy leánygyermekét már igen jómódban kiházasította – elviselhetetlen kínlódást jelentett, ahogy Elza a kérőit ugratta, versenyeztette. Anyja, ha volt hozzá közönsége, egyre csak sóhajtozott: ,,Bolonddá tesz ez a gyerek! Pedig milyen szép a stafírungja, magam válogattam, hát csak kitellene már egy jóravaló fiatalember, de ez egyre csak válogat. Jaj, jaj! Pedig, de szép a stafírungja!”.

A kérők közül mindjárt az első volt a sudár termetű Tolnay Flórián, hajómérnök, aztán következett a jóképű Vidorfalvy Móric szerkesztő-újságíró, valamint Andrasits Béla tudományos főmunkatárs. Csupa, jóravaló, fess fiatalember, de Elza egyre csak rágódott, tépelődött. Nem akaródzott neki olyan kötelékbe verni magát, melyből aztán a sírig nem szabadulhat meg. Okulva Pollákovics Stefánia, született Rétfalvi példájából, igen csak eltöprengett magában azon, kit válasszon, mit válasszon. Töprengésein rendre osztozott vele Torday Emília, Madame de Chateubrand (Touché), és Pollákovics Stefánia, született Rétfalvi is, amikor együtt rótták a Duna partot a szombat délutáni verőfényben.

Összeállt, ím, a négy grácia, kikben a közös vonás mindössze annyi: szerettek a Duna-parton életük gondját-baját hátrahagyva, szombatonként sétálgatni. 

Programajánló holnapra!

NORAN IRODALMI SZALON

az Örkény István Könyvesboltban

- 1137 Budapest, Szent István körút 26. -

A Noran Szalon áprilisi vendége EIFERT JÁNOS fotóművész, a hazai fotóművészet egyik legismertebb képviselője, akinek a Képírás FOTÓAKADÉMIA című új könyve a közelmúltban jelent meg a Kossuth Kiadónál.

Időpont: 2012. április 4-e, szerda, 17 óra.

Eifert Jánossal a Noran Szalon házigazdája, Kőrössi P. József beszélget.

Ha a "képírás-képolvasás" gondolkodást és kreativitást igénylő "nyelvezetét" magas szinten szeretné elsajátítani, erre a könyvre szüksége lehet. S hogy ki áll a fényképezőgép túloldalán, ki áll a képzeletbeli katedrán, ki Eifert János, ez ebből a beszélgetésből kiderülhet.

A beszélgetést követően dedikálásra is sor kerül.

Gitta Bry - Eleonóra

- De mondd, hogy lehet, hogy nem tetszik neked Jenő? – kérdezte nénikém, kalapját még le sem véve, félig az ajtóban állva.

Abban a pillanatban érkezett, s mintha el se telt volna egy nap azóta, hogy utoljára találkoztunk, máris ontotta rám kérdéseit.

- Eleonóra – sóhajtottam csüggedten –, hogy tetszhetne valaki, akit Jenőnek hívnak?

- Ugyan már, édes húgom! – csapta le a sötétkék bársony kalapot a kisasztalra, a tükör alá. – Mi bajod azzal, hogy Jenőnek hívják?

Nem feleltem. Halálosan kifárasztottak nénikém sosem szűnő kérdései. Mióta hazatért európai körútjáról, nap mint nap körülöttem lebzselt, részletesen kifaggatott a társasági életemet, az udvarlóim számát és rangját illetően, valamint megpróbálta rám tukmálni az útja során összeszedett kisebb könyvtár valamennyi kötetét. Az se zavarta, hogy annyit tudok franciául, mint egy kezdő pincér, a németet egyáltalán nem bírom, és angolul is legfeljebb a nevelőnőmtől tanult néhány szót értem meg.

Aznap ráadásul fáradt voltam, leginkább lefeküdni vágytam, és úgy folytak át két fülem között Eleonóra kérdései, mint virágpor után vadászó méhraj. Azt mondogattam magamban, hogy menj el, hagyj békén, de mivel nem akartam megsérteni, hangosan nem mondtam semmit. Ültünk a gázlámpa halvány fénye alatt, teát szürcsölgettünk és kalácsot majszolgattunk, míg haza nem ért jóapám, Eleonóra testvéröccse. Hála az égnek! – gondoltam, szememet titokban a mennyezet felé fordítva. – Ő majd megszabadít tőle!

De csalódnom kellett. Apám szűkszavúan közölte, hogy elfáradt, a vacsoráját a szobájába kérte, és határozottan magára zárta az ajtót. Eleonóra figyelme azon nyomban ismét felém fordult, s áradozni kezdett Jenőről.

Tudom, hogy anyám helyett anyám akar lenni, úgy érzi, én szegény lány, anya és gardedám nélkül pártában fogok maradni, családunk szégyenére és apám terhére. Mégis bántott, hogy nem bízott bennem – holott apám igen –, nem hitte, hogy egyedül is megtalálom a férfit, aki az én zsákom foltja. Jenő emlegetése pedig olyannyira felbőszített, hogy hirtelen felpattantam, kinyitottam a nappali ajtaját és határozottan azt mondtam nénikémnek:

- Eleonóra, késő van, álmos vagyok. Holnap beszélgethetünk még.

- Na de húgom – kerekedett el meleg, barna szeme –, csak nem akarsz elküldeni? Amikor olyan jól eltársalgunk?

- De igen – feleltem, és már fel is kaptam a kisasztalról a bársony kalapot, Eleonóra fejébe nyomtam és szinte szó szerint kituszkoltam az előszobába.

Ő csak állt ott, döbbent, hitetlenkedő arccal, mint aki nem érti, mi történt. Ekkor villant a magnézium éles fénye, és készült róla ez a kép. A mester készítette, aki aznap nálunk töltött pár órát, hogy apám értékes óragyűjteményét lefotografálja.

Így maradt az utókorra Eleonóra képe, 1904-ből.