Tamás Zsuzsát kérdeztük: Hány mese kell esténként a Teljességhez, hogy álomba ringassa a kislányaidat?
Tamás Zsuzsa. "Ha a négyéves kislányomat, Zsófit kérdeznéd, valószínűleg azt mondaná, meséből sohasem elég. Ő a nap huszonnégy óráját mesében tölti: amikor épp nem én olvasok fel neki, akkor maga költ szebbnél szebb történeteket, vagy kedvenc mesehősei bőrébe bújik, és számunkra is kiosztja a szerepeket. Rengeteget „olvas”: órákon át képes a könyveit bújni, ilyenkor felolvas belőlük, sorról sorra, lapról lapra haladva – siettetni nem érdemes, mert csak sírás lesz a vége. De bármilyen írott felületből mesét kanyarít: szinte bánom, hogy előbb-utóbb igazából is megtanul olvasni, és ott, ahol eddig tündéreket, törpéket, beszélő állatokat sejtett, hashajtóreklámot, omega-3 zsírsavat vagy árleszállítást talál majd.
A kérdés egyébként az elevenembe vág. Amióta megszületett a második kislányom (Sári a héten lesz 3 hónapos), természetesen megváltozott az esti menetrendünk is. Azon kaptam magam egy idő után, hogy függetlenül attól, hogy hogyan telt a napunk, kínzó hiányérzetem támad, ha nem én mondok esti mesét Zsófinak. Pedig gyakran ésszerűbb volna, ha ezt a feladatot a férjemre hagynám, hiszen van dolgom elég – csakhogy a meseolvasás nem feladat.
Zsófi számára sok változást hozott a tavalyi ősz: elkezdte az óvodát, tudta, hogy hamarosan kistestvére születik, és még új lakásba is költöztünk... Sajnáltam, hogy hirtelen ennyi mindennel kell megküzdenie, és úgy akartam esti mesét választani számára, hogy az valóságos mesefolyam legyen, egy biztos pont a sok változás között. Így esett a választásom a Nils Holgerson csodálatos utazására, amely ugyan helyenként némi finomításra szorult (még szerencse, hogy elég jól tudok improvizálni), de estéről estére csodálatos utazást jelentett mindkettőnk számára.
A regény még nem ért véget, amikor Sári megszületett. Az első napok boldog őrületében (szokni kellett a négyfős létezést) a Nils Holgerson jelentett megnyugvást: hogy minden úgy van, ahogy „régen”, anyukához továbbra is hozzá lehet bújni, lehet együtt izgulni, nevetni, várni a folytatást... Nagyon fontos volt nekem is, hogy e felől biztosítsam a kis nagylányom, és bármilyen kialvatlan voltam, akár a saját pihenésem rovására is szívesen áldoztam időt ezekre az együttlétekre.
Mondják, hogy a babák sok mindent hallanak az anyaméhben... Hát én azt hiszem, az esti meséinket Sári is hallhatta, és szerethette is őket. Amikor először alakult úgy, hogy egyedül kellett elaltatnom a lányokat, engedtem Zsófi unszolásának, és hosszas felolvasásba kezdtem – Sárit pedig álomba ringatta a hangom. Éreztem, ahogy megnyugszik, ellazul. Ez azóta többször megismétlődött, úgyhogy biztosan nem véletlen volt. Alig várom, hogy közösen hallgassanak mesét, úgy értem, együtt merüljenek bele egy történetbe, és én tolmácsolhassam nekik.
De addig még sok-sok este telik el úgy, hogy igyekszem megosztani magam kettejük között, s aztán vagy sikerül a mutatvány, vagy nem. Mert Teljesség, az persze nincsen. De ne is legyen: az arra való törekvés maga az élet."
