- De mondd, hogy lehet, hogy nem tetszik neked Jenő? – kérdezte nénikém, kalapját még le sem véve, félig az ajtóban állva.
Abban a pillanatban érkezett, s mintha el se telt volna egy nap azóta, hogy utoljára találkoztunk, máris ontotta rám kérdéseit.
- Eleonóra – sóhajtottam csüggedten –, hogy tetszhetne valaki, akit Jenőnek hívnak?
- Ugyan már, édes húgom! – csapta le a sötétkék bársony kalapot a kisasztalra, a tükör alá. – Mi bajod azzal, hogy Jenőnek hívják?
Nem feleltem. Halálosan kifárasztottak nénikém sosem szűnő kérdései. Mióta hazatért európai körútjáról, nap mint nap körülöttem lebzselt, részletesen kifaggatott a társasági életemet, az udvarlóim számát és rangját illetően, valamint megpróbálta rám tukmálni az útja során összeszedett kisebb könyvtár valamennyi kötetét. Az se zavarta, hogy annyit tudok franciául, mint egy kezdő pincér, a németet egyáltalán nem bírom, és angolul is legfeljebb a nevelőnőmtől tanult néhány szót értem meg.
Aznap ráadásul fáradt voltam, leginkább lefeküdni vágytam, és úgy folytak át két fülem között Eleonóra kérdései, mint virágpor után vadászó méhraj. Azt mondogattam magamban, hogy menj el, hagyj békén, de mivel nem akartam megsérteni, hangosan nem mondtam semmit. Ültünk a gázlámpa halvány fénye alatt, teát szürcsölgettünk és kalácsot majszolgattunk, míg haza nem ért jóapám, Eleonóra testvéröccse. Hála az égnek! – gondoltam, szememet titokban a mennyezet felé fordítva. – Ő majd megszabadít tőle!
De csalódnom kellett. Apám szűkszavúan közölte, hogy elfáradt, a vacsoráját a szobájába kérte, és határozottan magára zárta az ajtót. Eleonóra figyelme azon nyomban ismét felém fordult, s áradozni kezdett Jenőről.
Tudom, hogy anyám helyett anyám akar lenni, úgy érzi, én szegény lány, anya és gardedám nélkül pártában fogok maradni, családunk szégyenére és apám terhére. Mégis bántott, hogy nem bízott bennem – holott apám igen –, nem hitte, hogy egyedül is megtalálom a férfit, aki az én zsákom foltja. Jenő emlegetése pedig olyannyira felbőszített, hogy hirtelen felpattantam, kinyitottam a nappali ajtaját és határozottan azt mondtam nénikémnek:
- Eleonóra, késő van, álmos vagyok. Holnap beszélgethetünk még.
- Na de húgom – kerekedett el meleg, barna szeme –, csak nem akarsz elküldeni? Amikor olyan jól eltársalgunk?
- De igen – feleltem, és már fel is kaptam a kisasztalról a bársony kalapot, Eleonóra fejébe nyomtam és szinte szó szerint kituszkoltam az előszobába.
Ő csak állt ott, döbbent, hitetlenkedő arccal, mint aki nem érti, mi történt. Ekkor villant a magnézium éles fénye, és készült róla ez a kép. A mester készítette, aki aznap nálunk töltött pár órát, hogy apám értékes óragyűjteményét lefotografálja.
Így maradt az utókorra Eleonóra képe, 1904-ből.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése