 |
| Fotó: Fortepan |
A talpuk alatt megremegett a
föld. „Mi lehetett ez? Talán a közeli kőbányában robbantottak, s talán a
detonáció ereje egészen eddig hatolt?” – gondolta a nő. A remegés megszűnt, s
ők folytatták útjukat a közeli, romos templom felé. Az évszázadokon keresztül
büszkén álló templomot egy gép és tucatnyi bomba szinte a földig rombolta a
háborúban, néhány falmaradvány, pár ablak, meg temérdek kő maradt csak belőle. Szerette a romokat, szerette a félhomályban
megbújó múlt árnyait, szerette a finoman felcsapó dohos szagot, régen élt
emberek keze nyomát.
Meredek volt a domb, az utolsó
métereken a lábuk elé kellett nézniük, nehogy megcsússzanak a síkos talajon.
Ahogy felértek, az egyik mellékhajó maradványánál megpillantottak három
kislányt. 8-10 éveseknek tűntek. Kék szoknyát viseltek és fehér blúzt, kék
masnival. Szokatlan ruha volt ez egy kiránduláshoz és szokatlan az októberi
hűvöshöz képest. Felnőtteket nem láttak a közelben, hangjukat sem hallották.
Vajon kivel érkeztek, mit csinálnak itt egyedül? Bámult a három kislány,
szemükben nem csillogott a gyermekszemek pajkossága, arcuk a futó aggodalmon
kívül más érzelmet nem mutatott. A férfi és a nő összenéztek, nem akartak szó
nélkül tovább menni, hiszen lehet, hogy a gyerekeknek segítségre van szükségük.
-
Sziasztok! – köszönt nekik a nő barátságosan. – Talán
eltévedtetek? Segíthetünk valamiben?
-
Nem, köszönjük. – szólalt meg a középső lány, ő tűnt a
legmagabiztosabbnak.
-
Anyukánkat várjuk – szólalt meg a legkisebb.
-
Csitt! – csattant fel ingerülten a középső – mondtam már,
hogy maradj csendben Lilly!
A nő tornacipője vékony talpán
keresztül mintha finom rezgést érzett volna, s pár apró kavics bucskázott le
egy közeli kőkupacról.
- Régóta vártok? Ha szeretnétek,
használhatjátok a telefonomat? – próbálkozott újra a nő. – Mi a nevetek?
- Én Lilly vagyok, ők itt a
nővéreim, Daisy és Poppy – vette át a szót újra a legkisebb lány.
- Nahát, nagyon szép neveket
kaptatok, csupa virág.
- Igen, és anyának is virág neve
van, Rose. Apa úgy hívott minket, hogy a virágoskert. – a kislány arca
felélénkült, eltűnt róla az öreges árnyék. Futó vidámsága elillant, mikor
nővére a karját durván megragadva maga mögé rántotta.
- Miért nem tudod befogni a szádat?
Még bajba keversz minket!
Megint érezte a nő az előző
remegést. Szeme sarkából mintha köveket látott volna pár centiméternyire
felemelkedni a földről. Összeszorította a szemét. Csak káprázat, gondolta.
Lilly szemét elfutották a
könnyek, panaszos sírás tört fel a torkán.
-
Én már nem akarok várni, olyan régóta várunk! Anyát
akarom! Mikor jön már?
-
Ne sírj! – fordult hozzá Poppy – Anya megígérte, hogy
sosem hagy el minket, meglásd hamar jönni fog.
-
Gyertek, így meg fogtok fázni, bekísérünk benneteket a
faluba – ajánlotta fel biztatóan a nő.
-
Miért nem hagynak minket békén? Idejönnek, buta
kérdéseket tesznek fel, rendőrt akarnak hívni! Hát miért nem tudnak csak úgy
tovább menni maguk is! – üvöltött Daisy. Arcát eltorzította a düh, keze ökölbe
szorult, a másik két lány összekapaszkodott a háta mögött. Erős szél kezdett
fújni valahonnan, villám nélkül csattant az ég, remegett a föld, emberfejnyi
kövek kezdtek hullani a falakról. A kirándulók arcuk elé kapták a kezüket, így
próbálták védeni szemüket a szél sodorta portól. Hirtelen a föld megnyugodott,
a szél elállt, s a követ is abbahagyták őrült táncukat. Felnéztek, a lányok
eltűntek. Körbejárták a templomromot, közben a lányok nevét kiabálták. Semmi
válasz. A férfi észrevett valamit, izgatottan hívta a nőt. Egy síremlék állt a
főhajó közepén, a felirat szerint már 70 éve pihent itt valaki. A nő lesöpörte
a port a márványlapról, hogy jobban lássa a feliratot. Itt nyugszik Rose, a virágoskert utolsó szála. A nő felpillantott,
és nem értett semmit.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése