Lovranits Júlia Villő - Pitypang

Pitypang

Tudta, hogy meg kell tennie. Akkor is, ha a felnőttek esetleg dühösek lesznek miatta. Az esküvőket egyébként mindig utálta: a semmilyense ízű tortákat, a zsíros gulyásokat, a kényelmetlen kis, fehér lakkcipőit és az irdatlan masnit, ami húzta a haját, de ilyenkor Anya mindig kötelezően a hajába tette.

Na meg valahogy a temetéseken meg az esküvőkön minden olyan zavarbaejtő, a felnőttek is megszűnnek normálisan viselkedni: sírnak, nevetnek, és mindenért összeszidják a gyerekeket. Mint amikor tavaly Katókáék esküvőjén Miklós bácsi berúgott és mindenkivel táncolni akart,  még a Nagymamával és vele, Cilivel is, aztán elaludt az asztalon. És rá bezzeg senki nem mert rászólni, pedig a Nagymama megmondta, hogy Miklós bácsi veri a feleségét, akitől három gyereke is van, most meg még a munkáját is otthagyta. Csak úgy, úri passzióból, mert a vasutasság nem neki való, azt mondta. De hogy akkor miből tartja el a három gyereket meg az Icát, azt bezzeg nem tudta kitalálni.

Amikor meg ő, Cili lökte ki Anya kezéből a kávésbögrét, abból meg jókora patália lett. És senkit nem érdekelt, hogy csak egy szúnyogot akart elhajtani Anya karjáról. Ő igazán nem tehetett róla, hogy csupa kávé lett Anya legszebb nyári ruhája, jót akart, és egy kis kávé, amit ki is lehet mosni, valahogy nem látszott akkora bűnnek, mint a nagy, kék-zöld foltok Icának a karján meg a szomorúság a szemében. De a felnőttek furcsák. Különösen családi ünnepeken. Borzasztó.

Most meg anya zokog, majd’ a szíve szakad bele, pedig hát mi értelme, amikor Anna olyan boldog a Ferivel? Majd eljönnek őket meglátogatni és kész, mit kell emiatt sírni?

Anna is egy undok egyébként, hiszen egyszer régen megígérte, hogy ha valaha férjhez megy, Cilike kötheti az esküvői csokrát. Azokból a virágokból, amiket otthon Anna is, Cili is úgy szerettek a kertben. Még a nagy, felnőtt Anna is sokat játszott velük, koszorút font a kishúgának belőle, azt mondta, amikor annyi idős volt, mint Cili, neki is kedvencei voltak.

 Most meg tessék, ott viszi az utálatos, bolti csokrot. Anya csak annyit mondott, amikor felhozta neki a dolgot, hogy „Ne butáskodj, Cilikém, hiszen akkor Anna csak viccelt!” Aztán még nagy türelmetlenül rá is ripakodott, hogy reméli, nem akarja ezzel Annát fárasztani most. Most? De hát mikor máskor? Hiszen mindjárt belépnek a templomba. És milyen buta vicc az ilyen, az ember valamit vagy megígér, vagy sem.

Úgy érezte, igazságtalanság, hogy Anya azt se engedte meg, hogy Annát emlékeztesse a régi ígéretére. Ha mindenki más meg is fog haragudni, Anna érteni fogja, biztosan. Cili végre határozott: eldobta a faágat, amit addig idegességében markolászott, elővette a zsebéből a kis, sárga pitypangcsokrot, és mi előtt bárki megakadályozhatta volna benne, odaszaladt a nővéréhez és egy nagy, kicsit nyálasra sikerült puszi kíséretében a kezébe nyomta.

Abban a pillanatban Anna, aki egész addig még valahogy tartotta magát, hirtelen megállíthatatlanul zokogni kezdett.

Hát, ilyen furcsák a felnőttek!

Tamás Zsuzsa: Macskakirálylány

Úgy kezdődik, mint egy népmese. Öregerdő közepén tanácstalankodó királyfi? Hallottunk már ilyenről! De itt el is engedhetjük a régi mesék fonalát, hamar világossá válik, hogy ez akkor is ízig-vérig modern, 21. századi történet, ha nincsen benne mobiltelefon, helikopter vagy épp a szokásosnál zsémbesebb Hófehérke.

Tamás Zsuzsa hősei első ránézésre jól éreznék magukat Benedek Elek történeteiben is, de azért ez az öreg király egy kitaposott mamusz megpörgetésével mutat utat szerencsét próbáló fiának, a királyfi meg közös takarítás közben beszéli meg az élet dolgait a port törölgető cicával...

S mindehhez nem a tündérmesék rendületlen derűje uralja a kötetet, mert – bármilyen furcsa is ezt kimondani, de – a Macskakirálylány inkább a bánat könyve. Nem csoda, hogy a mese közepén szomorúságversenyt rendeznek mélabús hőseink. Pontosabban a szomorú mesék szépségversenyét. Ebben a versenyben, ha egyszer tényleg megrendezték volna, alighanem Lázár Erviné lett volna a babérkoszorú, nem csoda hát, hogy a hősök mesélte történetek is az ő mesenovelláit idézik meg – ezúttal verses formában. Finom humor, nagy szív, gyönyörű nyelvezet s afféle amarillás, Bab Berci-s, „szuttyongató szomorúság” – Tamás Zsuzsa lázári öröksége ez.

De a könyv nem itt, nem így ér véget, a hepiend azért itt is dukál. Ám hogy a derű is beköszönhessen, meg kell mártóznunk a bánatban, sőt néha úgy érezhetjük, egy-egy szereplő talán el is merült benne, talán nem is tud már kikeveredni belőle. De ez a mese arról is szól, hogy mindennek megvan az ideje. Tudni kell, mikor engedjünk el valakit, mikor térjünk vissza hozzá, tudni kell legyőzni a kíváncsiságunkat, ha nincs még itt az ideje egy élethelyzetnek, vagy éppen egy könyvnek, egy történetnek.

Tamás Zsuzsa nem siette el gyermekírói debütálását. Tehetségéről sokan tudtak, tudnak, de ez a rövidke könyv is lassan született meg, sok idő eltelt, mire kézbe vehettük. De ha valaki azt mondja, túl sokáig kellett rá várni, akkor nem olvasta elég figyelmesen a Macskakirálylányt. Mert abban benne van:

„– Idejekorán? Az azt jelenti, hogy korán? […]

– Épp ellenkezőleg, Sárikám! Azt jelenti, »idejében«.”

Vannak dolgok, amikhez türelem kell. Nem véletlen, hogy a Macskakirálylány történetét nem a Bánatos királyfi anyukája mondta el. Bár talán övé az egyik legjobb mondat a könyvben, a fiának írt levélben: „…azt a kék bársonynadrágodat, amit már rongyosra hordtál, odaadtam a szomszédnak, Hamargitkának, ő hamarjában príma kis izéket készít belőle, na, mondd már, hát nem tudom, nekem nincs türelmem ilyen kis izéket készíteni…”

Ugye, már értjük, miért kellett olyan messzire, az Öregerdő közepére, a legmohosabb lábú, recsegő fa törzsén egy lépéssel túl, de a legsötétebb erdőmélyi feketeségen egy gyertyagyújtásnyival innen keresgélnie a királyfinak, hogy megtalálja a feleségét, s megtanulja, mit jelent az idejekorán.

Gombos Péter

Raina Clear Weber Titkot tudok

Bennem egyszerűen összeadódott a két kép története, de mivel most este csaptak le rám a barátnőim, hogy nemár, hogy nem írom le, én nem vagyok megelégedve a szöveg kidolgozottságával, ezzel együtt nem szeretnék lemaradni legalább arról, hogy beküldöm, mert nem vagyok papírkutya. A nevem nyilván nem ez, de ezen szoktam mostanában írni, ha nyilvánosságra hozzátok mégis, kérlek, Ti is ezt használjátok. Előre is köszönöm! Íme a szöveg tehát tőlem-melyben az első, és az utolsó mondat lesz ismerős:

----------------------------------

"Tudta, hogy meg kell tennie. A nővére a szeme láttára vonult be a templomba, hogy összekösse az életét azzal a férfival. A férfival, aki apa szerint a leggazdagabb ember kilenc vármegyében, és akire anya is rajongással nézett, tekintetében a már hervadásnak indult asszony lemondó, néma kívánásával. Mindenki csodálatos embernek hitte. Olyannak, aki leendő családját bizton a tenyerén hordozza majd. Maja azonban tisztában volt a teljes igazsággal. Éjjeli, titkos bolyongásai során gyakorta volt alkalma megfigyelni Gáspárt, amint a régi templom romjai között tiltott szertartással hódolt egy titokzatos istenségnek . A kislány csak sejtette, mifélét, mert odanézni soha nem mert. Két kezével szemét eltakarva, ujjai résein át kislány módra kukucskált. Vonzotta a nyilvánvalóan titkos történés, mely testét borzongással töltötte el, szívét egyszerre szorította össze, és feszítette is a jóleső, de félelemmel teli bizonyosság: titkot tudok! Látlak! Látom, ahogy a fehér ruhás lányok színüket változtatják, és a földet elönti egy keskeny, vérvörös patak, mintha csak éppen vérüket, lelküket, női mivoltukat csonkította volna meg valaki. Tompa sikolyukat messzire hordja a szél… Maja, aki afféle kíváncsi gyermekként gyakran járt-kelt a faluban, erdőn-mezőn kószálva, ismerte ezeket a lányokat. A kislánykorból frissen felserdülve büszkén viselték kamaszlányságuk hímporát, szemükben a kérdő ártatlanság mellé be-bekúszott már a felnövekvő női vágyakozás kísértése. Gáspár karjában, férfitestének súlya alatt túlságosan későn döbbentek rá az eredendő bűnnél is borzalmasabb sorsra, amelyet egy elátkozott kéz vésett könyvébe, saját, lehulló friss vérükkel. Közönséges földi halandó szemével észrevehetetlen nyomokat hordoztak eztán. Lelkük mélyén, a szívükben, és a testük legtitkosabb rejtekén is. Maja megérezte, hogy magukban hordozzák az üres jövőt, az üresrémek leszármazottainak szíve már méhükben dobogott. Meg kell tennem! Meg kell tennem! - zakatolt a kislányban mélyen, legbelül. - Meg kell akadályoznom, Tünde nem mehet hozzá ehhez a szörnyeteghez! Nem tehet neki fogadalmat! Mert abban a pillanatban, ahogy az eskü elhagyja a nővérem ajkát, valami szörnyűség történik. Érzem, tudom, hogy így lesz! Meg kell tennem! Meg kell akadályoznom! Meg kell mentenem a nővéremet! Meg kell mentenem a családomat! Hirtelen, ösztönétől vezérelve toppantott kopogós, ünnepi cipője sarkával a templom márványlépcsőjén. Az első toppantása a vőlegény lábát érte, mire a felszentelt épület sóhajtott egyet, Gáspár pedig döbbenten meredt a masnival a hajában ártatlanul rámosolygó Majára. Átokra nyílt a szája a szép vőlegénynek, megnyerő külsejéről rétegekben hámlott le a kedvesség, a bőrrel, hússal együtt. Pillanatokkal később egy izzó szemgödrű, hátborzongató csontváz magasodott a vőlegény helyén. Valaha volt szája torz vigyorba rándult, már rántotta volna magához kedvesét, de csontkeze csak az üres levegőt markolta. Tünde eltűnt. Az üresrém felordított, hangja messzire szólt a feltámadt szélben. - Nem lesz hatalmad felette! Soha! – Maja még mindig szelíden mosolygott, cipősarka másodszorra is erélyesen koppant a templom küszöbén. Az épület korábbi sóhaja szélviharrá dagadt. Oly hirtelen történt minden, hogy a násznépnek feleszmélnie sem volt ideje. Egy szemvillanás alatt eltűntek, mindannyian. Se menyasszony, se örömszülők, se rokonok, se a falu apraja-nagyja. Csak az üresrém magasodott fenyegetően Maja fölé, tátotta hatalmas, bűzös száját, hogy kiharapja a kislány vörös vérrel buzgó szívét. Ekkor, néhány méternyi távolságból csengő gyermekkacaj hangzott fel, de nem örömteli, édes, és gondtalan, hanem gúnnyal teli. A csúfolódó kislányszopránra rátercelt két másik, vékonyka hang: - Itt vagyunk! El akarsz kapni minket? Gyere, próbáld meg, fogócskázz velünk! Ha nyersz, megharaphatsz, de ha mi nyerünk, magunkkal viszünk! Az üresrém üvöltve perdült meg csontos sarkán, szemgödre belekáprázott a látványba. Maja testén a koszorúslány pöttyös perkálja helyett matrózruha feszült, fejéről az óriási masni eltűnt, és két másik matrózruhába öltözött kislánnyal karöltve állt egy romos, félig leomlott templom mellett. A rom kísértetiesen emlékeztetett arra, amelyben pillanatokkal azelőtt megházasodni készült, hogy borzalmas teremtésére feltehesse a koronát, és ellenállóbb, nálánál is elsöprőbb erejű utódot nemzzen a kiválasztott, tökéletes emberi lénnyel. Nem létező szívét elöntötte a rettegés, mert pontosan tudta, mi következik. Átkozta magát, némán sújtó, gyilkos átokkal, de az sem menekíthette meg a tiszták bosszújától. Tudta, hogy ezúttal veszített. Sosem lett volna szabad Tündére szemet vetnie, akit tiszták védelmeztek az ő fajtájától. Ráeszmélt, hogy hiába volt minden, a falubeli lányok sosem fognak már életet adni apró pokolfajzataiknak. Egy utolsó rémes ordításba veszve alig kivehetően hangzott fülébe az utolsó dobbantás. Maja talpához a másik két tiszta is csatlakozott, három cipősarok koppant a romos templom falának tövében. A lányok álltak, arcukat a viharba tarva, és csak kacagtak, kacagtak. A talpuk alatt megremegett a föld."

Máté Brigitta - Némán gyűlölni

Róza esküvője

Sosem felejtem el azt a pillanatot. A percet, amikor ránk nézett. Szemében mindent láttunk, az összes érzelmet, haragot és gyűlöletet, amelyet irántunk táplált. Az esküvő, melyet évek óta vártak a falubeliek, végre megköttetett, de nem szerelemből. Tudta, hogy meg kell tennie; ezt várták tőle.

Pedig lehetett volna boldog is. Egy egyszerű parasztlegénnyel, mint amilyen a Jóska volt a szomszédból. Gyerekkoruk óta ismerték egymást, együtt rohangáltak erdőn-mezőn keresztül. Ő adta az első csókot, és még a nővérem is úgy gondolta, hogy hozzá megy feleségül, mert ez tűnt logikusnak, elrendeltetettnek.

Bezzeg az András, a gazda fia! Bármennyire is jó partinak számított, senki nem mert igazán közeledni felé. Az apja döntött mindenről, így aztán minden valamire való lány az ő kegyeibe próbált beférkőzni. A falunapokon, melyet persze mindig ők rendeztek, jött a sok hajadon, maga sütötte kaláccsal, kenyérrel, saját hímzésű ruhákban, hogy elnyerjék tetszését.

No hiszen, nekem aztán hiába mondták ezt otthon, nem kellettem magam, de nem is kellettem az úri népnek! Kaptam is otthon emiatt, mert nekem kellett volna megfognom. Mint utóbb kiderült, az egész falu így gondolta. De a mi családunkban egyikünk sem az a fajta. Erre mit ad az ég?! A Róza megtetszett az Andrásnak. A nővérem egyáltalán nem akarta, fenyegetőzött, sírva térdre borult jóapánk előtt, de nem volt választása. Apánk előtt senkinek sem volt.

Így aztán a következő falunapon, a szomszédok és az összes jelenlevő szeme láttára összeadták őket. Évekkel később is, pedig addigra már megbékéltek egymással, megtanulták tisztelni a másikat, sőt gyermekeik is születtek, akkor is csak az élt mindenki emlékezetében. Az a gyűlölettel, keserűséggel teli pillanat, ami a fotográfusnak köszönhetően fennmaradt.

Fotó: Fortepan

Marosi Viktória - Új kezdet

Tudta, hogy meg kell tennie. Feszülten, lassan vette a templomhoz vezető lépcsőfokokat. Még egyszer, utoljára átgondolta mi vár rá. Az idő gyorsan telt és a ceremónia elkezdődött, eljött hát az idő. Alig figyelt arra amit a pap mond, csak arra tudott gondolni, hogy ezzel életének egy szakasza lezárul. Holnaptól minden más lesz. - Elfogadod-e hites férjedül az itt megjelent Nádas Andrást? - hangzott el a kérdés. Egy pillanatnyi tökéletes, törékeny csend. - Nem - válaszolta határozottan és ezzel az idill apró darabokra hullt. Emelt fővel sietett végig a templomon, a rokonok még magukhoz sem tértek, ő már az ajtónál állt. Már nem állíthatták meg, végre felszólalhatott akaratuk ellen. Ugyanazokat a lépcsőfokokat lefelé már szabadon hagyhatta maga mögött. Beszállt a rá váró kocsiba, ami rögtön kigurult a templom udvaráról. Egy nagy sóhajjal engedte el minden feszültségét, minden kötelezettségét. Neves családba született, így minden tettét és szavát figyelték szülei már gyerekkora óta. Azt gondolták sikerült kinevelniük belőle minden igaz érzelmet, vágyat és akaratot az évek alatt. De az engedelmes álarc mögött pusztító vulkán szunnyadt. És ezt egy találkozás késztette kitörésre, egy találkozás messzi vidéken. Csupán pár órányi szabadságot kapott a figyelő tekintetek elől egy utazás alkalmával. De az elég idő volt arra, hogy megismerjen valakit aki mellett önmaga lehetett. Titkos levelezésük még hónapokig tartott, egészen az esküvő napjáig, mikor végre újra találkozhattak. A kocsi megállt, hogy felvegyen még egy utast. És ezzel a hölgy mellé beszállt a biztonságot, gyengédséget és teljes életet jelentő szerelme. Végre szabadon engedhette kalitkába zárt érzelmeit és könnyeivel küszködve nézett társa szemébe. Aztán már nem küzdött, mert végre eljött az az idő amikor nem kellett. Ahogy megölelték egymást, könnyei kanyargó patakot rajzoltak arcára. Nem volt szükségük szavakra, meghitt csendben folytatták útjukat egy messzi templom felé, ahol őszintén, boldogan mondhatják ki az igent. Így kezdődött el új, közös életük.

Marosi Viktória - Veszélyes kaland

Fotó: Fortepan

A talpuk alatt megremegett a föld. Az egy perce még vidáman szaladgáló lányok most feszülten keresték egymás tekintetét. Egy pillanatra mintha megállt volna az idő, csak lassan értették meg mi történik. A rom mögül kinézve tökéletes kilátás nyílt a dombtetőről a kisvárosra. És az annak végzetét hozó tankokra. A lakók riadtan menekültek, hogy elérjenek a szomszédos településre, menedéket keresni. A lányok azonban nem tudták mit tegyenek, hiszen egyikük sem itt élt. A környék falvaiból jöttek mind, hogy itt iskolába járhassanak. A balszerencse műve, hogy éppen mára terveztek kirándulást a várromokhoz. El kellett rejtőzniük, így behúzódtak a rom rejtekébe, várva a tankok távolodását. De a robaj pár perc múlva megszűnt, vészjósló csendet hagyva maga után. Egyikük kis idő elteltével, a többiek biztatására kimerészkedett, hogy megnézze mi történt. A tankok sora éppen alattuk állt meg pihenőt tartani és minden bizonnyal élelemtartalékot szerezni az akkorra látszólag teljesen kiürült városból. A lakók közül aki tudott, gyorsan elmenekült az erdő sötétjébe, a többiek pedig a pincékben kerestek rejtekhelyet. A katonák egyesével szálltak ki, nyújtózkodva, szemüket lassan hozzászoktatva a fényhez. Az aranyhajú lány, a legidősebb kis csapatukból visszasietett a lányokhoz. Mutatta, hogy maradjanak csendben és kövessék. Tudta, hogy észrevétlenül el kell jutniuk az erdőig, hogy azon át eljussanak a hegyek és dombok által védett falvaikba. Minden igyekezetük ellenére nem sikerült hangtalanul átjutniuk a dombon, csak remélhették, hogy a katonák hiába néztek feléjük, nem vették észre az öt, fűben hasaló lányt. De mikor az egyik egyenruhás elindult, hogy megnézze mi vagy ki csapott zajt, a riadt gyerekek rögtön folytatták útjukat az erdő felé. Tudták, ha beérnek a fák közé, anélkül, hogy észrevennék őket, biztonságban hazajutnak majd otthonukba. Az idősebbek vezetésével épp beértek a fák takarásába és összehúzták magukat, mikor a katona felért a dombtetőre. Percek teltek el feszült, néma csendben, ahogy a férfi gyanakodva nézett körül és a rom környékét ellenőrizte. Végül visszaindult társaihoz. De a lányok csak hosszú percekkel később mertek felkelni és futva indultak a jól ismert ösvényeken át falvaikba. Az erdőn átérve kifújták magukat és füleltek, de szerencsére nem követték őket. Megegyeztek, hogy nem szólnak senkinek kalandjukról, mert azzal csak félelmet hoznának szeretteikre. De hosszú évekkel később mesélhették gyermekeiknek és unokáiknak milyen veszélybe kerültek annak idején. És hálával gondoltak arra, hogy hogy ez volt egyetlen közvetlen háborús élményük. A katonák sosem találtak rejtett falvaikra.

Remenyik Ágnes - Virágok

Fotó: Fortepan

A talpuk alatt megremegett a föld. „Mi lehetett ez? Talán a közeli kőbányában robbantottak, s talán a detonáció ereje egészen eddig hatolt?” – gondolta a nő. A remegés megszűnt, s ők folytatták útjukat a közeli, romos templom felé. Az évszázadokon keresztül büszkén álló templomot egy gép és tucatnyi bomba szinte a földig rombolta a háborúban, néhány falmaradvány, pár ablak, meg temérdek kő maradt csak belőle.  Szerette a romokat, szerette a félhomályban megbújó múlt árnyait, szerette a finoman felcsapó dohos szagot, régen élt emberek keze nyomát.

Meredek volt a domb, az utolsó métereken a lábuk elé kellett nézniük, nehogy megcsússzanak a síkos talajon. Ahogy felértek, az egyik mellékhajó maradványánál megpillantottak három kislányt. 8-10 éveseknek tűntek. Kék szoknyát viseltek és fehér blúzt, kék masnival. Szokatlan ruha volt ez egy kiránduláshoz és szokatlan az októberi hűvöshöz képest. Felnőtteket nem láttak a közelben, hangjukat sem hallották. Vajon kivel érkeztek, mit csinálnak itt egyedül? Bámult a három kislány, szemükben nem csillogott a gyermekszemek pajkossága, arcuk a futó aggodalmon kívül más érzelmet nem mutatott. A férfi és a nő összenéztek, nem akartak szó nélkül tovább menni, hiszen lehet, hogy a gyerekeknek segítségre van szükségük.

-          Sziasztok! – köszönt nekik a nő barátságosan. – Talán eltévedtetek? Segíthetünk valamiben?

-          Nem, köszönjük. – szólalt meg a középső lány, ő tűnt a legmagabiztosabbnak.

-          Anyukánkat várjuk – szólalt meg a legkisebb.

-          Csitt! – csattant fel ingerülten a középső – mondtam már, hogy maradj csendben Lilly!

A nő tornacipője vékony talpán keresztül mintha finom rezgést érzett volna, s pár apró kavics bucskázott le egy közeli kőkupacról.

- Régóta vártok? Ha szeretnétek, használhatjátok a telefonomat? – próbálkozott újra a nő. – Mi a nevetek?

- Én Lilly vagyok, ők itt a nővéreim, Daisy és Poppy – vette át a szót újra a legkisebb lány.

- Nahát, nagyon szép neveket kaptatok, csupa virág.

- Igen, és anyának is virág neve van, Rose. Apa úgy hívott minket, hogy a virágoskert. – a kislány arca felélénkült, eltűnt róla az öreges árnyék. Futó vidámsága elillant, mikor nővére a karját durván megragadva maga mögé rántotta.

- Miért nem tudod befogni a szádat? Még bajba keversz minket!

Megint érezte a nő az előző remegést. Szeme sarkából mintha köveket látott volna pár centiméternyire felemelkedni a földről. Összeszorította a szemét. Csak káprázat, gondolta.

Lilly szemét elfutották a könnyek, panaszos sírás tört fel a torkán.

-          Én már nem akarok várni, olyan régóta várunk! Anyát akarom! Mikor jön már?

-         Ne sírj! – fordult hozzá Poppy – Anya megígérte, hogy sosem hagy el minket, meglásd hamar jönni fog.

-         Gyertek, így meg fogtok fázni, bekísérünk benneteket a faluba – ajánlotta fel biztatóan a nő.

-         Miért nem hagynak minket békén? Idejönnek, buta kérdéseket tesznek fel, rendőrt akarnak hívni! Hát miért nem tudnak csak úgy tovább menni maguk is! – üvöltött Daisy. Arcát eltorzította a düh, keze ökölbe szorult, a másik két lány összekapaszkodott a háta mögött. Erős szél kezdett fújni valahonnan, villám nélkül csattant az ég, remegett a föld, emberfejnyi kövek kezdtek hullani a falakról. A kirándulók arcuk elé kapták a kezüket, így próbálták védeni szemüket a szél sodorta portól. Hirtelen a föld megnyugodott, a szél elállt, s a követ is abbahagyták őrült táncukat. Felnéztek, a lányok eltűntek. Körbejárták a templomromot, közben a lányok nevét kiabálták. Semmi válasz. A férfi észrevett valamit, izgatottan hívta a nőt. Egy síremlék állt a főhajó közepén, a felirat szerint már 70 éve pihent itt valaki. A nő lesöpörte a port a márványlapról, hogy jobban lássa a feliratot. Itt nyugszik Rose, a virágoskert utolsó szála. A nő felpillantott, és nem értett semmit.